Tokióban ismét téma, hogy ideje lenne felülvizsgálni az atomfegyverekről való lemondás elvét. Teszik ezt a Kína felől érkező valós vagy vélt fenyegetés miatt. Pedig a japán közvélemény kilenctizede ellenzi az atomfegyverkezést, írja a PRI, az ENSZ által támogatott beruházói fórum. Ugyanakkor 2023 májusának közepe óta működik a két ország, Japán és Kína védelmi minisztériumát összekötő, kríziselhárító „forródrót”.
A Peking–Washington forródrótról 2006-ban, Hu Csin-tao kínai és George W. Bush amerikai elnök állapodott meg. Ugyanebben az időszakban határozták el a hasonló célú Peking–Moszkva biztonságos távközlési lánc megteremtését, ami 2008 végén működésbe is lépett.
Villámgyorsan hódít az a felfogás Amerikában is, hogy az ország nemzetbiztonságát tartósan fenyegető, leginkább komolyan veendő dolog nem a háború folytán tovább éleződött Oroszország–USA, hanem a Kína–USA konfliktus, amelynek két fő lehetséges színtere a Tajvani-szoros és a Dél-kínai tenger. Mindkét helyszínen a kínai és az amerikai haditengerészeti egységek, a légierő gépei szinte karnyújtásnyi távolságból szemlélik (provokálják, kóstolgatják?) a másik felet. És Kína gyűjti a térségben a szövetségeseket és a potenciális támaszpontállamokat. Amilyen például a Kína–Salamon-szigetek biztonsági paktum. A szerzők rossznyelvek szerint történelmi példákból is merítettek: a második világháború idején a japán hódítóknak több támaszpontjuk volt a szigeteken, amelyeket egy Ausztrália elleni támadásra használtak volna fel. Ausztráliát ma a 2021-ben kötött háromoldalú (USA, Nagy-Britannia, Ausztrália) biztonsági paktum, az AUKUS védi külső támadástól.
Japán, amelynek vannak területi vitái Kínával is (Tiaojü-szigetek – japánul a Szenkaku-szigetcsoport), tart egy Pekinggel esetleg kirobbanó katonai konfliktustól. Emiatt is egyre erősebb a távol-keleti szigetországban a nukleárisfegyver-opció megfontolását szorgalmazók tábora. Mint a PRI írja,
Japánnak mintegy ötventonnányi, nukleáris fegyver készítésre alkalmas minőségű plutóniuma van.
Ebből szükség esetén több mint ötezer nukleáris bombát lehetne gyártani – ami körülbelül akkora, mint a két atomfegyver-szuperhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország rendelkezésére álló nukleárisfegyver-mennyiség.
Japán műszaki-technikai fejlettsége vélhetően felülmúlja az USA valamennyi többi szövetségeséét, beleértve Németországot is. És Japánnál készen áll az atomfegyverzet, az elrettentés másik legfontosabb eleme, a hordozóeszközök, legyen szó interkontinentális ballisztikus rakétáról vagy modern, 4++ generációs, atomfegyver-hordozó vadászbombázóról. És, kiváltképpen a jobboldali, kormányképes pártokban megvan a szándék az atomfegyverkérdés felvetésére is. Már az 1990-es évek végére japán tudósok kifejlesztették az M-V háromlépcsős, szilárd hajtóanyagú, gyakorlatilag interkontinentális ballisztikus rakétát, amit kategóriájában azóta is a világ legjobbjának tartanak.
Tokió Washington legszorosabb műszaki munkatársa, amikor olyan – nemzetbiztonságilag roppant kényes – témákról van szó, mint amilyen az ellenséges interkontinentális rakéták elleni védelem vagy az új hiperszónikus fegyverek kifejlesztése. Mindkettőben az amerikai fegyvergyártók legfontosabb külföldi partnere Japán.
És az együttműködést,
Véletlen, hogy a kétoldalú amerikai–japán biztonsági szerződésben rögzítettek szerint Washington ugyancsak az ötödik cikkely alapján védené meg – szükség esetén akár atomfegyverek bevetésével – szövetségesét, Tokiót?
Máig nem tudjuk pontosan, meddig jutott el Tokió az atomfegyver kifejlesztésében a második világháború idején. Már 1934-ben Tadajosi Hikoszaka professzor jelezte atomfizikai elméletében, hogy a maghasadással felszabaduló óriási energia katonai célokra is felhasználható. A nemzeti kutatásokat összefogó RIKEN intézet vezetője 1941 májusában a tokiói kormány elé terjesztette jelentését ezzel a címmel: Az uránbomba készítésének lehetősége. Amerika és a világ szerencséjére technikai és rossz helyzetfelmérési problémák miatt a japán második világháborús atomfegyverprogram kudarcba fulladt. Például nem állt rendelkezésre elegendő uránérc, hiányzott a megfelelő mennyiségű nehézvíz és nem megfelelő módszert választottak az urándúsításra.
