Ritka földfémek és geopolitika

1987-ben Teng Hsziao-ping valahol Belső-Mongóliában járt, amikor egy bánya felkeresése során állítólag elhangzott részéről az azóta sokat idézett mondat, miszerint „a Közel-Keletnek olaja van, Kínának viszont ritka földfémjei”. A kínai vezető jóstehetségét igazolja, hogy ezeknek a nyersanyagoknak a stratégiai jelentősége napjainkban lassan tényleg a kőolajéhoz hasonlítható, hiszen a ritka földfémek kritikus összetevőjét jelentik okostelefonoknak, akkumulátoroknak, orvostechnikai műszereknek és olyan katonai eszközöknek, mint a vadászgépek vagy az irányított precíziós rakéták. Ennek fényében nem meglepő, hogy szinte hetente hangzik el valamilyen aggódó nyilatkozat nyugati politikusok és elemzők részéről Kína ritkaföldfém-dominanciájával kapcsolatban. Legutóbb Ursula von der Leyen állt be a sorba, az EU Bizottság vezetője ugyanis a júniusi G7-csúcson azzal vádolta Pekinget, hogy kvázi monopolhelyzetet teremtett a ritka földfémek globális ellátási láncaiban, amit aztán fegyverként használ más országokkal szemben. Von der Leyen asszony arra hívta a fejlett gazdaságokat, hogy közösen építsék újjá azokat a kulcsfontosságú iparágakat, amelyeket Kína dominál.

A kereskedelmi háború elmúlt hónapokban lezajlott eseményei mindenesetre megmutatták, hogy Peking valóban beveti ezt az ütőkártyát, ha fenyegetve érzi magát. Válaszként Trump vámjaira, a kínai vezetés áprilisban hét ritkaföldfém-exportjára vezetett be szigorú kiviteli ellenőrzést, aminek következtében például az amerikai Ford kénytelen volt több gyárában leállítani a termelést, mivel képtelen volt a kritikus nyersanyagokból készülő mágnesekből kellő mennyiséget beszerezni. 

Nem véletlen, hogy az amerikai delegáció hajlandó volt megállapodni a kínai tárgyalópartnerrel a kereskedelmi háború konszolidálásáról Londonban. Peking azonban csak átmenetileg és részben könnyített a ritkaföldfém-export engedélyezésén, pont annyira, hogy Washington és a nyugati országok továbbra is fenyegetve érezhessék magukat. Ráadásul Peking egyelőre fenntartotta az olyan, speciálisabb ritkaföldfém-mágnesek exportellenőrzését, amelyeket katonai technológiákban, például rakétarendszerekben alkalmaznak. 

Sem a kitettség ténye, sem annak felismerése nem új keletű, így a G7 országai és szövetségeseik is tettek erőfeszítéseket a mérséklésére, aminek már láthatóak is bizonyos eredményei. A nagy közös elhatározások ellenére ugyanakkor a kínai ritkaföldfém-ipar puszta mérete, a kipróbált technológia, a szaktudás és a munkaerő-állomány összességében olyan előnyt jelent, amit a következő évtizedben biztosan nem fognak tudni ledolgozni a nyugati országok. A Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése szerint ugyanis Kína részesedése a világ ritkaföldfém-bányászatából 2035-re is csak 52 százalékig fog csökkenni a jelenlegi 60 százalékról, míg a feldolgozás terén még egy évtized múlva is 77 százalékos globális részesedést mondhat majd magáénak az ázsiai ország. Vagyis az USA és szövetségesei által olyannyira vágyott diverzifikáció tíz év alatt legjobb esetben is csak részben valósulhat meg. 

A ritka földfémek exportja tehát egyelőre Peking egyik legfontosabb ütőkártyája marad, ami jelentősen korlátozza az USA és tágabb értelemben a Nyugat mozgásterét vele szemben. Az USA ezzel szemben a szintén stratégiai jelentőségű félvezetőiparban bír technológiai fölénnyel, ami elvben hasonló nyomásgyakorló eszközt jelenthetne a számára. Ugyanakkor Washington az elmúlt években már általános kormányzati politika szintjére emelte a mikrocsip-technológia Kínába irányuló exportjának korlátozását. Vagyis Peking számára már egy ideje ez az „új normális”, amelyhez a technológiai vállalatai részben alkalmazkodtak, és aminek eredményeként Kína már nagy lépést tett az amerikai mikrocsip-technológiától való függetlenedés felé.

Hogy mi lenne, ha mégis megtenné, annak hatását nehéz megjósolni, még akkor is, ha az ukrajnai háború kapcsán Washington már bevetette Moszkvával szemben ezt a fegyvert, és nem tudta térdre kényszeríteni vele Oroszországot. Kína ugyanis a világ legnagyobb kereskedője, és sokkal nagyobb mértékben van beépülve a globális ellátási láncokba, mint Oroszország, ezért nagyobb is a kitettsége a dolláralapú nemzetközi pénzügyi rendszerrel szemben. 

A világ többi országa szempontjából ugyanakkor egyáltalán nem baj, hogy az USA és Kína gazdaságilag kölcsönösen függenek egymástól. A ritka földfémek és a globális pénzügyek terén meglévő kínai és amerikai dominancia kölcsönösen növeli a potenciális költségét a két ország közti konfliktus elmélyítésének, és különösen bármilyen katonai akciónak. Az USA és szövetségeseinek erőfeszítései, hogy csökkentsék ritka földfém kitettségüket Kínával szemben, illetve Peking szándéka, hogy kevésbé függjön a dollár alapú kereskedelemtől ebben a kontextusban értelmezendők. Éppen ezért a decoupling legnagyobb kockázata nem az, hogy visszafordítja a gazdasági globalizációt, hanem hogy a geopolitikai riválisok gazdasági távolodásával csökken az az erő, ami visszatartja őket egy esetleges katonai konfrontációtól. A következő évtizedben a kínai vezetés még biztosan számíthat arra az ütőkártyára, aminek jelentőségére Teng Hsziao-ping már a ’80-as években felhívta a figyelmet. A nagyhatalmak közti gazdasági és technológiai szálak elvágásával azonban már nem biztos, hogy az ilyen lapok hosszú távon is biztosítani fogják azt, hogy a felek a gazdasági nyomásgyakorlás eszközeivel vívják meg konfliktusaikat.