Képről képre

Amikor a művészettörténeti tanulmányaimat folytattam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a zsdanovi művészetfilozófia kritériuma szerint még az impreszszionisták csak-csak belefértek a tanrendbe, de tovább nem lehetett menni. Szöllőssy Éva tanította a művészettörténetet, páratlan ember volt, sajnos már hat éve nincs köztünk. Kis micur asszonyka volt, igazi legenda. A magyar filmesek több nemzedéke neki köszönheti azt, hogy megtanult látni. Úgy elemezte minden lényeges festő és művészeti irányzat elemeit, kompozíciós elveit, hogy abból tökéletesen megtanultuk a komponálást, azt, hogy mi lehet fontos egy adott keretben, mi az, amit ezen kívül kell hagyni. A művészetnek ugyanis egyetlen halálos ellensége van: az unalom. Azt, ami unalmas, az előtérből és a háttérből is ki kell hagyni.

Cézanne nem szerepelt a tantervben, róla nem tanulhattunk, de szerencsére léteztek 1945 előtti könyvek, Cézanne-reprodukciók. Elkezdtem tudatosan figyelni a képeit, éreztem, hogy valami nagyon fontosat tudott, megfogja az én gyenge, dadogó kezemet és visz, vezet. Cézanne félistenné vált, az ahogy ő szerkesztett, festett, kompozíciós alaptörvény lett számomra. Tőle indult el az a szigorú kompozíciós elv, amit a képeimben később nagyon tudatosan alkalmaztam. Meg természetesen attól az embertől, aki Cézanne előtt négy és fél évszázaddal Masaccio néven megteremtette az igazi reneszánsz perspektívát – amelyet aztán négy és fél évszázaddal később éppen Cézanne dobott sutba.

Masacciónak köszönhető a vetett árnyék pontos kidolgozása, amely az évszázadok során – egészen a barokk végéig – kánon lett. Igaz, közben előfordultak belső forradalmak a festészet történetében, s ezek a fejlődési pontok izgalmasan alakították az ember szemléletét. Masacciónál lényeges volt a vetett árnyék törvényszerűsége, ennek azután Cézanne fittyet hányt: ha Cézanne tengerpartot, tengert festett, akkor a vizet végig egy tónusban hagyta. Holott a szín a távolsággal fakul. Ezek az apró fogások rengeteget segítenek az embernek, amikor fölfedezi, hogy ebben rejlik egy személyiség törvényszerűsége.

Amikor jó 20 évvel ezelőtt franciaországi ösztöndíjat kaptam, s szerettem volna megnézni Aix-en-Provence-ot, Cézanne műtermét, döbbenettel bámult rám a tisztviselő, majd megkérdezte: „De hát ön nem festő, hanem filmrendező, nem?” Nehéz lett volna megmagyaráznom neki, mennyi mindenből áll össze egy filmrendező, inkább azt mondanám: képíró. Megkaptam az ösztöndíjat, Marseille-ből indultam, s végig tudtam követni Cézanne útját. Nem csoda, hogy oly sok festőt rabul ejtett a Cote d’Azur-i fenséges fény. Megnéztem a Cézanne számára meghatározó tájakat, de Gardanne-ba nem jutottam el. Gardanne-ra akkor csodálkoztam rá, amikor 2000-ben Bécsben volt egy Cézanne-kiállítás a BA-CA Kunstforum Wien épületében, ott fedeztem fel a gardanne-i tájat. Hosszan nézegettem a képet, mélyen az emlékezetembe vésődött.

Egy évvel később filmet készíthettem Párizsról, s egy alkalommal, amikor néztem a várost, ahogy ott lüktetett, mintha lélegzett volna, hirtelen bevillant a Cézanne-kép: az egy évvel korábban látott festményen a gardanne-i táj mennyire hasonlít erre! A két dolgot összekötöttem magamban, s ujjongás járt át, mert fölfedeztem magamnak valamit a világból, annak kincseiből.

A valós kép láttán pontosítottam magamban, mennyire érdekesek Cézanne-nál a fények, a vetett árnyékok, amelyek meghatározó jelleget ölthetnek. Tudjuk, a fény ellentétét, az árnyékot kompozíciós elemként lehet használni. De sokszor mégsem jön rá az ember, miként használhatja ezt a két komplementer dolgot. 1984-ben az újdelhi fesztivál zsűrijének tagja voltam, ezután meghívtak Punába, az ottani filmfőiskolára tanítani. Egyszer, amikor kompozícióról volt szó, az egyik fiatal operatőr panaszkodott, hogy borzasztóan üres az előtér. Kértem, hozzanak egy vödör vizet. Hoztak is, én meg kiöntöttem. Abban a pillanatban a visszavert fény ott volt az előtérben, s helyreállt a kompozíció.

Érdekes, hogy a tükröződést Cézanne nem használta ki, csak az árnyékot. De azzal fantasztikusan bánt. Mintha szikével dolgozna, szinte grafikai módszerrel tudta besatírozni az árnyékot, s ezzel olyan plasztikai hatást ért el, hogy az embernek tátva marad a szája. Nála az apró foltoknak is különös jelentőségük van. Így foglalható össze az, amit következetesen megvalósított: haladj a látványban, amely előtted van, s fejtsd azt ki a leglogikusabb módon. Cézanne különböző dolgokat – cilindereket, négyzeteket – tett egymás mellé, s ezekből alakult ki az a látvány, amely szíven üti az embert.

Lényeges a kompozíció szigora is, minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy a képei megállítják az embereket a múzeumokban. Hosszú időre bele lehet feledkezni mindegyikbe. Ez a gardanne-i kép azonban azért különösen fontos számomra, mert benne vannak a kubizmus gyökerei, s mert itt kezdődik a rá jellemző térlátás, jól tetten érhető a mesélés folyamata. Nála nincs külön tér meg külön idő. Cézanne ösztönösen megsejtette, hogy az a bizonyos tömeg, ami feszíti a képet, nem más, mint a téridő együtt.

Aktuális tárlatajánlónk

A restaurálás művészete,

Magyar Nemzeti Galéria C épület, nyitva: augusztus 20-ig,

hétfő kivételével

naponta 10 és 18 óra között

www.mng.hu

-->