Vajon kinek van ellenére, hogy a hitelpiacok is segítsék a saját tulajdonú lakás megszerzését? Ezért vezettük be az igazi versenyt a jelzáloghitel-üzletágba. Engedélyeztük nem banki intézményeknek, hogy kreatív, könnyen elérhető lakásvásárlási és -építési hiteleket folyósítsanak olyan ügyfeleknek, akiket a hagyományos hitelezők nem tudtak jól kiszolgálni.
Egy további lépésben megengedtük ezen kölcsönönök összevonását és értékpapírcsomagokba gyűjtését, amelyeket – a kocázatokat mérséklendő – el lehetett adni befektetőknek. A papírokat a változó kockázat szerint besorolták, úgy, hogy a kockázatosabbak hozama nagyobb legyen. Később felkértük a hitelminősítő intézményeket, hogy tegyék lehetővé a nyugdíjalapok és biztosítók számára a kevéssé kockázatos értékpapírok megvételét. Azok részére, akiket még ez sem hagyott nyugton, létrehoztunk derivatív ügyleteket, amelyek értékvesztés ellen biztosították az adott papírokat.
A fentieknél aligha lehetett volna jobb példát találni a pénzügyi-technikai újítások előnyeinek ecsetelésére. Az adott hitelezési rendszernek köszönhetően a szegényebb – és a kölcsönök folyósításából automatikusan kizárt – családok lakástulajdonossá válhattak, a befektetők vonzó hozamokhoz juthattak, a pénzügyi közvetítők pedig tisztességes díjakat zsebeltek be. Az egész szinte álomszerű volt, és sokáig – nagyjából mintegy másfél évvel ezelőttig – számos pénzügyi szakember, közgazdász és politikus joggal hihette azt, hogy tényleg álom.
Aztán minden nagy robajjal összedőlt. Az ezt követő válság az utóbbi hónapokban a Wall Streetet is maga alá temette, és megalázó helyzetbe hozta az Egyesült Államokat. A tetemes – 1000 milliárd dolláros nagyságrendű – mentőprogramok mellett eltörpül az 1994-es mexikói és az 1997–98-as ázsiai válság. Óhatatlanul adódik a kérdés: hol történt a hiba? Ha képtelenek vagyunk kiiktatni a válság igazi okait, új keletű szabályozási buzgóságunkkal – a toxikusokkal együtt – a hasznos pénzügyi innovációt is megöljük.
A cikk teljes terjedelemben itt olvasható
