„Felértékelt” gyűjtemények

A közgyűjtemények egyre kevésbé bírják a versenyt a kortárs műalkotások megszerzésében a vagyonos, mozgékony, jó kapcsolatokkal rendelkező magángyűjtőkkel – mutatott rá Magyarország egyik legjelentősebb kortárs magángyűjteményének társtulajdonosa, Spengler Katalin a Művészet és menedzsment címmel nemrég rendezett konferencián. A beszélgetés helyszínéül szolgáló Műcsarnokban ezzel egy időben volt látható az Art Fanatics című kiállítás, amely tíz többé-kevésbé ismert hazai kortárs magángyűjteményből mutatott be válogatást, újabb példát szolgáltatva a köz- és a magánszféra közötti együttműködésre. A Magyar Nemzeti Galéria idén tavasszal a magyar származású Kasser-Mochary házaspár Egyesült Államokban felépített gyűjteményének bemutatására vállalkozott, a Néprajzi Múzeum Zelnik István üzletember, volt diplomata óriási keleti kollekciójának aranymaszkjaiból állított ki egy csokorravalót, a Budapesti Történeti Múzeumban pedig május elején nyílt meg Keresztes László magyar klasszikus modern művekből álló gyűjteményének tárlata.

Az ehhez hasonló kiállítások persze nemcsak a rendező közintézmény látogatottságát növelhetik, hanem a bemutatott magángyűjtő, magángyűjtemény és az abban szereplő művek, művészek ázsióját is. Forintban kifejezve ugyanúgy, mint szakmai-tudományos szempontból. Ezt figyelhettük meg például az Irokéz gyűjteménynek a Magyar Nemzeti Galériában rendezett nagyszabású 2008-as kiállítása kapcsán: a konferencia több előadója által is pozitív példaként említett tárlat egyszerre tett széles körben ismertté egy sor jelentős magyar kortárs műalkotást, és erősítette a gyűjteményben szereplő (és részben a tulajdonosok által működtetett acb Galériához kötődő) művészek elismertségét.

A pozitív példák dacára mindkét oldalról számos aggály is megfogalmazódott a magángyűjtemények múzeumi bemutatásával kapcsolatban. Prosek Zoltán, a Paksi Képtár vezetője például elzárkózik magánkollekciók bemutatásától, mondván: nem tudja felvállalni, hogy a szűkös közpénzekből működtetett képtár magángyűjtemények „felértékelésének” eszköze legyen úgy, hogy a tulajdonosok nem hajlandók hozzájárulni a tárlatok költségeihez. A múzeumi letétre felkínált tárgyakkal kapcsolatban mind Százados László (Magyar Nemzeti Galéria), mind Székely Katalin (Ludwig Múzeum) kifejtette: a tulajdonosok sokszor azokat a nagyméretű alkotásokat szeretnék ily módon elhelyezni, amelyek náluk nem férnek el – ám a múzeumok raktárai rendszerint éppen úgy tele vannak.

Spengler Katalin szerint öszszességében „a bizalmatlanság jeges légköre” jellemzi a közgyűjtemények és a magángyűjtők viszonyát. A kortárs gyűjtők nem fogadják el a múzeumok értékrendjét, a múzeumok vezetői pedig általában kevésbé ismerik a magángyűjteményeket, mint külföldi kollégáik, és kevesebb kockázatot hajlandók vállalni azoknál. A felajánlott, de valójában nem szükséges művek elhelyezése vagy elutasítása helyett szerinte gyakrabban kellene arra törekedniük a közgyűjteményeknek, hogy egy-egy kiszemelt, hiánypótló mű árát „összekalapozzák” a gyűjtőktől.

Petrányi Zsolt, a Műcsarnok főigazgatója szerint a két szféra együttműködése azért lenne kulcsfontosságú, mert valójában egy az érdekük: az, hogy javuljon a magyar kortárs művészet menedzsmentje. El kell dönteni, hogy csupán „intellektuális játszótérnek” tekintjük-e a kortárs művészetet, vagy ennél többnek, tárgyiasult, gazdasági szereppel is rendelkező szektornak – fogalmazott, pozitív példaként említve a két éve indított, a magángalériák külföldi vásárokon való részvételét állami forrásból támogató Visitors programot. Fontos lenne annak a nyugati modellnek az érvényesítése, amely szerint a fiatal művészek számára a közintézményekben való bemutatkozás a galériák és a magángyűjtők felé is referenciát jelent, majd később, a magánszektorban felépített életművel a hátuk mögött ezek az alkotók viszszakerülhetnének a múzeumok „kánonjába” – mondta a Műcsarnok igazgatója. A Petrányi által vázolt modell megvalósulása a magángyűjtők számára is hasznos lenne, hiszen nagyobb biztonságban tudhatnák befektetéseiket, mint ha a „pénz” a „szakma” kihagyásával építi a piacot.