S ebben a rövidnek nem mondható rendkívüli időszakban a közszereplők mondandója az osztogatáshoz, a különféle választói csoportok vélt vagy valós sérelmeinek orvoslásához kötődik. Mint az 1848 előtti diétákon, a sérelmi politika uralkodik: míg egyetlen küldöttnek van még elrendezetlen konkrét panasza, addig hozzá sem lehetett fogni az országos ügyek tárgyalásához. S mintha ma is így lenne, miközben a világ alaposan megváltozott.

Nézzük a tényeket: 2001-ben és 2002-ben egyaránt 18 százalékos bérnövekedés valósult meg, miközben az éves infláció 9,2, illetve 5,3 százalékos volt. 2003-ra 12 százalék körüli bérnövekedést prognosztizálnak, 5,2 százalékos inflációval. Ez bizony lendületes reáljövedelem-növekedést jelent (nem utolsósorban a nyugdíjakat is maga után húzva), miközben a gazdaság összteljesítménye tavaly előtt 3,8, tavaly 3,2, az idén várhatólag 3,5 százalék körül bővül. A reáljövedelmek ennél 2,5-szer, 4-szer, illetve kétszer olyan gyors ütemben bővültek, ami akkor is aránytalan, ha elismerjük: sokféle társadalmi feszültség maradt a bérrobbanást követően is.

Az IMF intőjében nem szerepel más, mint amire több hazai elemző is folyamatosan fölhívta a figyelmet az elmúlt másfél évben: az a tény, hogy külföldi hitelekkel át lehet hidalni a pillanatnyi bajokat, nem jelenti azt, hogy ezek maguktól megoldódnának. Még kevésbé jelenti, hogy az állami költekezés - a híres-neves anticiklikus politika - tartós növekedési pályára állíthatná a magyar gazdaságot, csökkenő feldolgozó-ipari beruházásokkal, a működőtőke csökkenő beáramlásával, az állami hitelkonstrukciók révén mesterségesen leszorított pénzbeni megtakarításokkal (újabban már - a valutaspekuláció fölötti győzelem hatására - az inflációtól elmaradó betéti kamatokkal is) "megtámogatva".

Az intő nem azonos az iskolából való kicsapással, még évismétlésre sem szorít, de azt azért jelzi, hogy a dolgok nem maradhatnak szó nélkül, nem mehetnek úgy, mint eddig. És igaz ugyan, hogy ma Magyarország finanszírozása nem függ közvetlenül oly módon az IMF megítélésétől, mint mondjuk 1982-ben, 1990-ben vagy épp 1995-ben. De azért kár lenne eltagadni, hogy a befektetők körében az IMF ma is az egyik véleményvezető, hangját nem lehet kis színesekkel és közszereplők mondásaival háttérbe szorítani úgy, ahogy az a belföldi tájékoztatás túlnyomó részében történt.

A washingtoni elemzők szigorát az államháztartás kiugró hiánya hívta ki leginkább maga ellen. E bírálatra formálisan a helyes válasz az, hogy a 2002. évi adatból kb. 3 százalékpont a korábbi időszak kreatív könyvelésének megszüntetése, vagyis egyszeri tétel. Ennek levonásával a magyar államháztartás még mindig az EU-val egyeztetett - a PEP program szerinti - pályán halad. Ugyanakkor kicsit mélyebbre ásva korántsem biztos, mit is jeleznek e számok a 2003-2006 közti időszakra. Az egyik lehetséges olvasat szerint a kormányzat a politikai tűréshatárnak vélt évi másfél százalékponttal igazítja ki a hiányt. E minimalista változatba nemigen férnek bele nagy reformok semmilyen területen sem, hisz a lényeg az, nehogy valakinek a tyúkszemére lépjünk. A másik olvasat szerint végre szembenéztek azzal, hogy minden olyan intézkedés, ami a hosszú távú növekedést és a működés ésszerűségét szolgálja, rövid és középtávon rontja az államháztartás egyenlegét. Legyen szó magánnyugdíjpénztárról vagy az egészségügyi amortizáció bevezetéséről, a pályavasút reális költségeinek megtérítéséről vagy a költséget sem fedező (így tőkefelélésre ösztönző) hatósági díjtételek megváltoztatásáról, e lépések egyike sem csökkenti a kiadást és növeli a bevételt. És még szó sem esett a hivatásos hadseregről, a környezetvédelemről vagy egy ki nem zárható világgazdasági recesszió hatásáról.

A magyar államháztartás e súlyos szerkezeti feszültségeiről nem lehet a szakadatlan választási készülődés és a heti közvélemény-kutatási eredmények paraméterei szerint alakuló közbeszédben értelmesen szót ejteni. Pedig e nélkül hamar teljesíthetetlenné válhatnak a 2003-2006 közti időszak előirányzatai. Ezeket pedig - 2004. májusi belépést feltételezve - már jövő évben számon fogja kérni a bizottság és az Európai Központi Bank, méghozzá egymástól független elemzésében. És közben a pénzpiacok sem alszanak.