Túlhevült-e már a kínai gazdaság?

Mióta 2003-ban elnökké választották, Hu Csin-tao több alkalommal is arra figyelmeztetett, hogy a gazdaságot a túlhevülés veszélye fenyegeti. A kínai vezetés ezt később több intézkedéssel is igyekezett megelőzni: tavaly októberben kamatot emeltek, adót vetettek ki a lakások eladására, júliusban pedig felértékelték a jüant. A túlhevülésre vonatkozó megállapítások nem az infláción alapulnak. A 2004 júliusában lezárt 12 hónapos időszak során ugyan a fogyasztói árak 5,3 százalékkel emelkedtek, ez azonban az élelmiszerek drágulása miatt következett be, az infláció előtte és azóta is elhanyagolható ütemű. A megállapítást a kínai részvénytőzsdékre sem lehet visszavezetni, amelyeken a jegyzések az utóbbi évek során inkább lefelé mutató irányzatot követtek.

A túlhevülésre vonatkozó érvek az üzemekbe, gépi berendezésekbe és ingatlanba irányuló nagyarányú beruházásokon alapulnak, amelyeknek a GDP-hez viszonyított aránya 2004-ben elérte a 43 százalékot. Ezen nézet szerint Kína túl sokat fektetett be új gyárak építésébe, importált gépekbe, és túl sok új otthont épített. Kérdés azonban, hogy sok lehet-e egyáltalán az, amenynyit egy feltörekvő gazdaságban beruháznak? Vajon az ilyen befektetések nem a lakosság életkörülményeinek javítását szolgálják? Minél több gyára és gépi berendezése van egy országnak, minél több új üzemet épít és felszerelést vásárol, a munkaerő annál termelékenyebb. Minél több házat épít, állampolgárainak élete annál jobb lesz.

Nagyszámú tanulmány igazolja, hogy a gazdasági növekedés szorosan kapcsolódik a gépekbe és üzemekbe irányuló beruházásokhoz. Bradford DeLong, a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora és Lawrence Summers, aki ma a Harvard Egyetem elnöke, már 1992-ben kimutatták egy elemzésükben, hogy történelmileg azokban az országokban volt erősebb a gazdasági növekedés, amelyekben nagyobb volt a - főleg a gépekbe és felszerelésekbe irányuló - beruházás. Az egyik példájuk szerint Japánban az egy dolgozóra jutó GDP - Argentí-

náéhoz viszonyítva - több mint megháromszorozódott 1960 és 1985 között, mert a japánok erőteljesen invesztáltak gépekbe és ipari felszerelésekbe.

Röviden fogalmazva: egy ország minél több gépet és felszerelést, illetve infrastruktúrát helyez üzembe, a munkaerő annál több eszközzel tud dolgozni. Emellett minél többet ruház be egy ország ilyen eszközökbe, annál többet tud elsajátítani a legújabb technológiából és ennek hatékony kezeléséből.

Ennek alapján az a látszat keletkezik, hogy nincs semmi baj, amikor Kína folytatólagosan vásárol új berendezéseket, új üzemeket, utakat és hidakat épít, amilyen gyorsan csak tud. Minél gyorsabb, annál jobb, ha a mintegy milliárdnyi ember, aki még nem jutott el a fejlett világ szerinti prosperitás szintjére, még életében eléri azt.

A kormányoknak a világon mindenütt ügyelniük kell arra, hogy a beruházásokat hatékonyan hajtsák végre. Kínában éppen a gazdasággal kapcsolatos, széles körű eufória ad okot az aggodalomra. Vannak ugyanis az emberi gyengeségnek olyan, univerzális formái, amelyek a gazdasági boom idején irracionális magatartáshoz vezetnek.

Egyszerűen fogalmazva: Kína problémája az, hogy a gazdasági növekedés olyan látványos volt, ami túlságosan is feltüzeli a lakosság képzelőerejét. Ilyen időkben az emberek elképzelhetik, hogy Sanghajban egy lakás 10 vagy 20 év múlva hatalmas öszszeget fog érni, amikor az ország sokkal virágzóbb lesz, mint ma. A realizálható hatalmas értéknövekedés reménye miatt az emberek tömegesen tódulnak, hogy ilyen lakásokat vegyenek. A gondolkodásuk természetesen helyes, ha azonban az értékviszonyokat ilyen távoli jövőre kell kivetíteni, akkor előfordulhat, hogy nem tudnak világosan ítélni.

Mivel a vagyontárgyak értékének hosszú távú alakulását nehéz megbecsülni, ezért - az emberi természetből adódóan - bárki hajlamos arra, hogy az áraik most megfigyelhető gyors növekedésére összpontosítson. Ez pedig komoly tévedésekhez vezethet. Mindez - tömeges formában - oda vezethet, hogy a pillanatnyi lelkesedés, nem pedig a fundamentális irányzatok alapján irányítanak bizonyos régiókba termelést és gazdasági tevékenységet.

Ennek alapján a "túlhevültség" kifejezés félrevezető lehet. Pontosabban úgy lehetne fogalmazni, hogy a közvélemény túlságosan is néhány, újabb árváltozásra összpontosít, és kritikátlanul elfogad bizonyos piaci értékeket. Szerencsére a lakosság arra is hajlik, hogy bízzon az ország vezetőiben, akiknek nem szabad hallgatniuk, ha valahol spekulációt látnak kibontakozni. A politikusoknak nemcsak szólniuk kell, hanem szavaikat konkrét lépésekkel is alá kell támasztaniuk, jelezve a lakosságnak, hogy a spekulációs buborék nem tartható fenn.

Ez az, amit a kínai kormány elkezdett tenni, az ingatlanpiac pedig máris a lehűlés jeleit mutatja. Ha a kormány folytatja ezt a politikát, akkor az ország üzleti élete és intézményei iránti közbizalom hozzásegít a hosszú évekre szóló, fenntartható növekedés megőrzéséhez.