A lengyel példa veszélyei

De mindenekelőtt tegyünk igazságot, és szögezzük le: amikor a lengyelek felemelték a kezüket, hogy adott ponton problémájuk van a készülő új szerződéssel, nem történt semmi elítélendő. Mindenki más megtette a maga problematikus pontjainál ugyanezt. A gond akkor kezdődött, amikor Varsó fellépése nem egy igazságtalanság orvoslását, hanem egyoldalú előny megőrzését célozta. Mindehhez társult a vétóval való fenyegetőzés, a kompromisszumkeresés helyett a kikényszerítésre játszás.

És végül említtessék meg a sokakat talán legjobban zavaró tényező: a lengyel törekvés destruktív jellege. Az, hogy nem építésben, hanem kizárólag blokkolásban gondolkodik. Ez volt a lengyel alkuirány már a júniusi brüsszeli EU-csú-

cson is, és ez ügyben jelezte a hét végén megint Jaroslaw Kaczynski, hogy korrigálnivalójuk lesz a kormányközi konferencián. Ha ezt a másfél milliós Észtország tenné, még érthető lenne. De Lengyelország közel 40 millió lakosával már-már a nagyok közé tartozó erős középhatalom. S mint ilyen, ha aktív a diplomáciában, ha koalícióépítésben gondolkodna (ami amúgy az EU-folyamatok valódi lényege), akkor az lenne a logikus, hogy afelé próbálja nyomni a szavazási szabályokat, ahol a hozzá hasonló méretű tagállamok számára több mozgástér adódhat. De a jelenlegi vezetés minden követelése csakis arra irányul, hogy biztosítékokat kapjon: ha akar, elég ereje lesz arra, hogy romboljon.

Ami viszont kétségbeejtő bizalmatlanságra utal. És ez már nagy baj.

Közismert – maguk a lengyelek írnak-beszélnek róla visszatérően –, hogy körükben ma is súlyos bizalmatlanság él Nyugat-Európával szemben (ez aztán a németek felé sok esetben gyűlöletbe fordul). Az a bizonyos trauma, hogy Lengyelországot a Nyugat a XX. században kétszer is lényegében cserbenhagyta – a második világháború előtt is, után is – úgy rögzült azok körében, akik ma is a múltból vezetik le a jelent, hogy nem szabad Nyugat-Európában megbízni. A Kaczynski ikrek által képviselt EU-politikának ennyiből van olyan olvasata, hogy jó-jó, beléptünk, mert ez volt az uralkodó tendencia, de továbbra sem bízunk benne, és biztosítékokkal és védekezőmechanizmusokkal bástyázzuk körül magunkat, ha egyszer már ide kényszerültünk.

Tekintsünk most el a dolog udvariatlan jellegétől. (Bekéredzkedni valahova, élni a befogadók segítőkészségével – mert hiszen Lengyelország nem állt készen a tagságra, elmaradását a benn lévő hatalmak azon alapállása pótolta, hogy a lengyelek nélkül nem lehet bővíteni –, majd nyíltan értésre adni, hogy amúgy meg a házigazdákban nem bízunk!… Nem elegáns.) Súlyosabb gond, hogy ráadásul mindez homlokegyenest szembemegy az EU fél évszázados történetének logikájával és alaptörekvéseivel, no meg a vívmányaival. Vajon hova jutottak volna, ha ugyanezzel a bizalmatlansággal kezdtek volna az egészhez az alapítók? Éppenséggel lett volna miért, különösen a franciák részéről…

Az egész európai projekt a múlt meghaladásáról, a jövőbe és mindenekelőtt az immár egymásba vetett bizalomról szól. Ezért is okoz most akkora sokkot, hogy hirtelen frontálisan ütközni kell olyanokkal, akik ezt a múltat láthatólag nemcsak hogy nem dolgozták még fel, de hatvan év után is kiindulópontnak tekintik. És senkiben nem bíznak. Ami romboló rövid távon, de nem kevésbé veszélyes hosszabb távon. Mert hasonló folyamatokat generálhat.

Ezért veszélyes Lengyelország példája. És ezért oly fontos lakmuszpapír is ez az egész immár az európai integráció szempontjából is. Ha kezelni tudja a jelenséget, akkor rendben van. De ha ki tudja kezdeni a kohézióját, akkor ez annak a jele, hogy még mindig sérülékenyek az alapok.

Azaz nem csak szavazattechnikai kérdések megvitatása a következő hetekben a tét. Több annál.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője