A második orosz–ukrán gázháború rejtelmei

A mostani válságnak három fő kiváltó oka volt. Az egyik, hogy tavaly – furcsa módon éppen a Moszkva-barát Viktor Janukovics miniszterelnöksége idején – Ukrajna nem fizette ki a 2007. évi földgázszállítások ellenértékét, több mint egymilliárd dollárt. A volt kormányfő talán úgy hitte, hogy a szovjet idők szellemében a Kreml ezzel támogatja őt. A hivatalos indok szerint azonban az ellentételezés azért maradt el, mert az árut Közép-Ázsiából és nem Oroszországból érkezett földgáznak tekintették. Gyenge lábakon álló érv, hiszen – és ez a Gazprom-export Achilles-sarka – a közép-ázsiai „kék fűtőanyag” is az orosz mamutvállalat által legalább felerészben tulajdonolt közvetítőkön keresztül jut Ukrajnába.

A legújabb földgázháború két másik okát éppen a közvetítők jelentik. Kijevben az váltott ki nemtetszést, hogy ukrán részről idáig a Viktor Juscsenko elnök mögött álló gazdasági csoportok voltak a transzfer haszonélvezői. Ezt pedig nem tűrhette az egykori kijevi gázipari miniszter, a hatalomba könyörtelen küzdelem nyomán most visszatért Julija Timosenko, aki egyik legelső miniszterelnöki lépéseként törvényen kívül helyezte az e gazdasági csoportok által működtetett közvetítő céget, hogy a saját embereit juttassa „helyzetbe”.

Végül a nyílt ellentétté váló konfliktus harmadik oka a küszöbönálló oroszországi elnökválasztás volt: az azt kísérő ideges vagyon- és befolyás-újraelosztás. Ennek három hete az orosz–ukrán földgáz-kereskedelem szempontjából látványos megnyilvánulása volt a 2006. januári konfliktus óta közvetítőként évi több milliárd dollárt kasszírozó, 50 százalékban a Gazprom tulajdonában lévő RoszUkrEnergo másik 50 százaléka mögött sejtett Szemjon Mogiljevics váratlan moszkvai letartóztatása. Ez azt jelentette, hogy a Kreml és külön is a Gazprom felügyelőbizottsági elnöki székéből az orosz állam élére készülő Dmitrij Medvegyev ejtette „Szeva bácsit”. Vagyis: szabad a pálya.

A fejleményekhez követnünk kell a „kék fűtőanyag” szövevényes útját. Ha Kijev nem akarta (nem akarta!) a szomszédos országokban érvényesített 330 dolláros ezer köbméterenkénti árat megfizetni a Gazprom által kitermelt orosz földgázért, akkor keverni kellett a 140 dolláros közép-ázsiai áruval, amelyet a RoszUkrEnergo a türkmén–üzbég határon, átlag 140 dolláros ezer köbméterenkénti áron vett át, és ezt az évi 55 milliárd köbméteres mennyiséget a Gazprommal való megállapodás alapján az orosz–ukrán határra szállította. Ott 179 és fél dolláros áron átvette tőle az Ukrgaz-Energo nevű cég, amely 50-50 százalékban ugyancsak az ukrán Naftohaz és ismét csak a RoszUkrEnergo tulajdonában állt.

Az Ukrgaz-Energo vámkezeltette az árut, kifizette a húszszázalékos adót, majd 25 milliárd köbmétert eladott a Naftohaz különböző leányvállalatainak, 30 milliárd köbmétert pedig – immár 230 dolláros áron – a végfelhasználóknak. A közvetítők által bezsebelt, néhány egyszerű szorzási művelettel kiszámítható milliárdos haszon sorsáról semmiféle információval nem rendelkezünk. Pedig lehet, hogy ez adná meg a választ arra a kérdésre, vajon miért menesztette a Kreml a RoszUkrEnergót az oroszországi elnökválasztással járó politikai bizonytalanság közepette. Az egyik ukrán földgázvállalat vezetője, Jurij Korovin el is szólta magát, amikor úgy fogalmazott, hogy a RoszUkrEnergo kiiktatása „szükségtelenné teszi, hogy az orosz vezetés a közvetítő cég érdekeit szem előtt tartva, mesterségesen alacsony áron tartsa” az Ukrajnába szállított földgáz árát.

A két államfő most a Kremlben megegyezett, hogy a Gazprom és a Naftohaz fele-fele arányban történő részesedésével új közvetítő cég alakul. Ebből teljesen kimarad a RoszUkrEnergo 45, illetve 5 százalékos részvénycsomagjával rendelkező Dmitrij Firtas és Ivan Furszin, akik mostanában minden lehetséges fórumon tagadják Mogiljeviccsel való kapcsolatukat. A Gazprom az új vállalatban meghagyja korábbi képviselőit, az ukrán félre pedig rábízza, kit jelöl Kijev képviselőjének.

A Kreml ezzel alattomosan szítja Juscsenko elnöknek és Timosenko miniszterelnöknek a két politikus mohó gazdasági holdudvara által ösztökélt, néha nyílt marakodássá fajuló vetélkedését. Ez máris elkezdődött azzal, hogy az ukrán biztonsági és védelmi tanács eljárást kezdeményezett, amelynek célja, hogy a Timosenko iránt lojális menedzserek által irányított Naftohazt az államfő ellenőrzése alá helyezze.

Az ilyen felállásban utolsó orosz–ukrán csúcstalálkozón Putyin szinte észrevétlenül még mást is elért a saját kijevi támogatói által sarokba szorított Juscsenkótól. Könnyedén beleegyezett, hogy a tavalyról felhalmozódott adósságot a Gazprom követelésével ellentétben a Naftohaz Ukrajini ne az idei, jóval magasabb árakon törlessze. Megszerezte viszont Juscsenko beleegyezését, hogy Kijev beengedje a Gazpromot a belső ukrán piacra. A Kreml hátszelével előrenyomuló orosz energetikai lobbi évek óta ezt igyekszik elérni Európa számos országában. Ukrajnában most sikerült: a kiskereskedelmi forgalom felét átengedik az orosz mamutvállalatnak.

Moszkva számára ebben az elvi engedményben nem a profit a legfontosabb, bár a legfrissebb adatok szerint 2007 első háromnegyed évében folytatódott a Gazprom gazdasági mutatóinak immár trendnek minősíthető romlása. A Kreml által „kézivezérelt” energetikai nagyvállalatnak azért is lényeges kulcspozíciót szerezni a belső ukrán piacon, mert az ország három legfőbb közjogi méltósága alig egy hónapja levélben kérte a NATO vezetését, hogy kezdjék el a Kijev csatlakozásáról folytatott tárgyalásokat. A Gazprom most már, hogy „területen belül van”, bármikor, bármilyen áremelést végrehajthat.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa