Táncolunk a csónakban?

Eléggé csúnyán szerepel a forint az utóbbi hetekben a devizapiacon: a rossz nemzetközi hangulat és a hazai döntéshozók hitelességének alacsony szintje miatt jócskán veszített értékéből a hazai fizetőeszköz. Természetesen – mint mindig ilyen esetben – azonnal felvetődött a kérdés, hogy mi lesz a hazai devizahitelesekkel. Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt mondhatnám: semmi, csak a következő hónapokban néhány százalékkal nagyobb törlesztőrészlet szerepel majd a csekkeken. Tény viszont, hogy a forint az e szempontból leginkább releváns svájci frankkal szemben az év eleje óta hat százalékot gyengült, a fiatal titánként megjelent japán jennel szemben pedig valamivel többet is. (Az euró ebből a szempontból nem nagyon érdekes, hiszen a lakossági piacon alig százmilliárd forintnyi van kinn belőle.) Kétségtelen tehát, hogy jelentős elmozdulásokról van szó, ám óriási bajban lenne a hazai lakossági hitelpiac, ha ekkora kilengés komoly zavart okozhatna.

A több mint 3000 milliárdos lakossági devizahitel-állomány – amely a teljes mennyiségnek már nagyjából 55 százaléka – viszont nem nagyon engedi meg, hogy folyton a szőnyeg alá söpörjük a témát. (Az 55 százalékos arány egyébként nem számít kiugróan magasnak a régiós országokon belül.) Leginkább azért nem, mert a magyar háztartások jövedelmének törlesztésre fordított aránya vészesen kezdi közelíteni az uniós átlagot, vagyis gyorsan szűkül az esetleges kedvezőtlen árfolyammozgások elviseléséhez szükséges mozgástér. Ez az, ami véleményem szerint a devizahitelesek szempontjából a legnagyobb veszélyt jelenti.

Pedig az árfolyam- és kamatkockázat problémája – bár kissé összetett – viszonylag egyszerűen kezelhető mindkét érintett fél, tehát a bankok és az ügyfelek szempontjából is. Ami az ügyfeleket illeti: egy magyarországi adósnak hiábavaló fáradozást jelent arról papolni, hogy az esetleges svájci kamatemelésnek vagy a forint gyengülésének milyen kellemetlen hatásai lehetnek: őt leginkább az érdekli, hogy mekkora az (induló) törlesztőrészlet, és hitelének terheit meddig kell nyögnie. Ezen a szemléletmódon – legalábbis rövid távon – az nem segít, hogy a reklámokban egyre nagyobb méretben kell feltüntetni a THM-et, vagy hogy a leendő adósnak türelmesen végig kell hallgatnia a devizahitelek kockázataira figyelmeztető tájékoztatást. Az igazi megoldást az jelentené, ha az ügyfélben tudatosulna: ha devizahitelt vesz fel, a szerződéskötéskor megadott havi részletre kalkuláljon rá 20-25 százalékot a költségvetésében, és akkor a legvadabb devizapiaci szcenáriók bekövetkeztekor sem kell fizetésképtelenségtől tartania.

Ami pedig a bankokat illeti, részükről nyilván némi önkorlátozás jelenthetne igazán üdvözítő megoldást. Konkrétabban például az, hogy az ingatlanfedezetes devizahiteleknél nem kellene gyakorlatilag élethosszig tartó (35 éves) futamidővel kötni szerződéseket, és majdnem az ingatlan forgalmi értékének 100 százalékáig nyújtani hitelt. Ez ugyanis hatványozottan emeli a kockázatát annak, hogy az adós – és a bank is – csúnyán megégeti magát.

A jelenlegi piaci helyzetben viszont naivitás lenne azt gondolni, hogy akár a pénzügyi szolgáltatók, akár az ügyfelek rövid úton visszafognák magukat: előbbieket ugyanis hajtja a növekedési, utóbbiakat pedig a fogyasztási kényszer. A hitelezési sztenderdek tehát nem szigorodnak, az adósok bátorsága pedig – amíg egy fillér feleslegesnek látszó jövedelmük is marad – ugyanúgy megmarad. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a devizahitelek valamivel óvatosabb kezeléséhez ugyanaz kell majd, mint a megjelenésükhöz: egészen egyszerűen kikényszeríti majd a piac.

A szerző a Világgazdaság munkatársa