Együttélés egy medvével

2015-ben három dolog fog megtörténni. Először is az új orosz fenyegetés láttán a legtöbb európai ország a több éve tartó csökkentés után bővíteni fogja védelmi költségvetését. Másodszor: komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy diverzifikálják az EU energiaforrásait, leválasszák az uniót az orosz gázról, és általában csökkentsék gazdasági függését Oroszországtól. Harmadszor: érvényben maradnak, esetleg erősödnek is az Oroszországgal szembeni szankciók annak ellenére, hogy ezt nemcsak Oroszország, hanem a törékeny nyugat-európai gazdaságok is megérzik.

A korábbi történések ismeretében mindhárom dolog meglepő. Putyin régóta űzi az „oszd meg és uralkodj” játékot Európában. Az ellenséges érzelmű lengyelekkel és balti országokkal szemben eddig az olasz és német barátság kártyáját vetette be. Magyarország, Ciprus és Bulgária általában oroszpárti. Sok európai cég kereskedik az oroszokkal vagy ruház be Oroszországban, Franciaország orosz megrendelésre például Mistral helikopterhordozó hajókat épített. Az EU több vezetője, például az olasz Silvio Berlusconi vagy a német Gerhard Schröder büszkén vállalta, hogy Putyin közeli barátjaként tartják számon.

Ám ezeknek az időknek vége. Putyin ukrajnai agressziója nemcsak szankciókhoz vezetett, hanem az európai barátok jó részének elvesztéséhez is. Franciaország elhalasztotta a Mistral hajók leszállítását. A változó hangulat legjobb példája mégis Németország, amely Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere és befektetéseinek fő forrása. A német elit sokáig „megértő” volt, az oroszokkal való zavartalan üzletelés ellenében elnézte Putyin autokratikus, kleptokrata rezsimjének beágyazódását. 2014 eseményei azonban még a német balközép elnéző hozzáállását is szertefoszlatták, Angela Merkel kancellár pedig Putyin egyik legkíméletlenebb nyugati kritikusává vált.

Az átalakulás, amelynek során Putyin kellemetlen üzleti partnerből ellenséges szomszéddá változott, lassan, de biztosan következett be. Azóta, hogy 2012 márciusában a békülékenyebb Dmitrij Medvegyev helyébe lépve elnökként tért vissza a Kremlbe, Nyugat-ellenes retorikája igencsak felerősödött.

Egy ideje világos, hogy Putyin fenyegetést lát a NATO-ban. Ellenére van a szervezet 2004-es kibővítése a közép-európai és a balti országokkal; 2008-ban részben azért indított háborút Grúzia ellen, nehogy a grúzok kövessék az előbbiek példáját. Akkoriban még nem igazán tűnt ki, hogy Putyin ellenzi az EU keleti terjeszkedését is. Ebből a szempontból Ukrajna játszotta a katalizátor szerepét.

Putyin, aki a Szovjetunió összeomlását egyszer „geopolitikai katasztrófának” nevezte, régóta rosszallja a középkori Kijevi Rusz bölcsőjének számító Ukrajna önálló államiságát. Első elnökségének egyik legnagyobb fiaskóját a 2004-es narancsos forradalom jelentette, így nagy örömmel vette, amikor 2010-ben az oroszbarát Viktor Janukovics lett Ukrajna elnöke. Ez azelőtt történt, hogy az EU szabad kereskedelmi társulás megkötését javasolta Janukovicsnak.

Putyin elszántan ellenez minden ilyen megállapodást, mivel azt a későbbi ukrán EU-tagság előszobájának tekinti. Emellett mindenképpen azt szeretné, hogy a 45 millió lakosú Ukrajna belépjen az általa tervezett Eurázsiai Unióba. Ezért aztán 2013 végén Putyin hatalmas nyomást gyakorolt Janukovicsra, hogy lépjen vissza az EU-val való megállapodástól.

Az ország európai törekvéseinek meghiúsulása láttán az ukránok fellázadtak, Janukovics elmenekült, és a helyébe Petro Porosenko lépett. Putyin kihasználta a Janukovics távozását követő zűrzavart, lerohanta és annektálta a főleg oroszok lakta Krím félszigetet, amelyet Hruscsov 1954-ben adott oda az ukránoknak. Ezután az oroszok titokban harcosokat dobtak át a határon, és felkelést szítottak Kijev ellen az ukrajnai Donbasz régióban.

Putyin új doktrínával állt elő, miszerint országa mindenhol köteles az orosz kisebbségek védelmére sietni. Ez a doktrína igen nagy fenyegetést jelent olyan országok számára, mint Lettország és Észtország, ahol jelentős az orosz nyelvű kisebbség, és még él a szovjet megszállás emléke.

Bár Kelet-Ukrajnában alábbhagytak a harcok, a történtek Putyin és az EU közötti szembenálláshoz vezettek, amely 2015-ben sem szűnik meg. Putyin nem fogja feladni a Krímet, és nem hagyja magára a Donbasz oroszbarát felkelőit, akik jelentős autonómiára számíthatnak. Az EU és Ukrajna aláírta a kereskedelmi megállapodás egy újabb változatát, de hogy ne provokálják Oroszországot, életbe léptetését 2015 utánra halasztották. Mivel az európaiaknak nem áll szándékukban háborúzni Ukrajna miatt, így egyedüli lehetőségük a szankciók meghirdetése a Putyinhoz közeli személyek és cégek ellen. (A nyugati intézkedések máris sebet ejtettek az orosz gazdaságon, amely 2014-ben stagnált és 2015-ben is csak alig fog növekedni.) Az oroszok behozatali tilalmakkal vágtak vissza, és a gázszállítások leállításával fenyegetőztek. Kölcsönös gyanakvás lett úrrá a felek között.

Az Európai Unión belül és kívül már jó ideje sokan mondják: az unió egyik nagy gyengesége, hogy képtelen közös külpolitika kidolgozására és képviseletére – és ennek ékes példája az Oroszországgal kapcsolatos megosztottság. Érdekes paradoxonként 2015-ben az EU minden korábbinál közelebb kerül a célkitűzéséhez. És ezért egyetlen embert, Vlagyimir Putyint illeti majd köszönet.