Ahogy 2015 elkezdődött, a világ vezető gazdaságaiban az elégtelen globális kereslet és a deflációs kockázatok valósággá váltak. Az alacsony infláció nemcsak a csökkenő nyersanyagárak átmeneti hatásának tekinthető, hanem a stagnáló bérek hosszú távú következménye is. Az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Japánban és néhány eurózóna-tagállamban az inflációval kiigazított medián reálbérek mértéke a 2007-es szint alatt maradt. Az USA-ban az alsó negyedet jelentő társadalmi rétegek körében három évtizede nem emelkedtek a reálbérek. A fejlődő világ sem teljesít jobban: ahogy az ILO friss globális jelentéséből kiderül, a bérek emelkedésének üteme jóval elmarad a termelékenység növekedésének mértékétől.
Miután a reáljövedelmek növekedése létfontosságú a fogyasztás élénkítéséhez és az árak emelkedéséhez, a jegybankároknak és a politikusoknak most a béremelés bátorításának újfajta feladatával kell megbirkózniuk. Júliusban Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke üdvözölte, hogy néhány német cég az infláció mértékénél magasabb mértékben emelte meg a béreket. Abe Sinzó japán kormányfő egy lépéssel még ennél is tovább ment, folyamatosan sürgeti a cégeket, hogy emeljék meg a béreket, bátorításul a társasági adót is csökkentette. Ez az ösztökélés azonban mindeddig kevés eredménnyel járt.
Ez nem lett volna meglepetés azoknak a monetarista közgazdászoknak, akik végigkövették az 1970-es évek magas inflációját. Akkor sok politikai döntéshozó a gyors áremelkedésért a költségnyomás tényezőket okolta, mint például a jelentős béremelést sürgető szakszervezeti nyomásgyakorlást. A pénzügyminiszterek és jegybankárok gyakran sürgették a bérmérséklést, sőt sok országban formális keretrendszert vezettek be a bérek és az árak szabályozására.
Ezek a politikák azonban nagyrészt hatástalannak bizonyultak. Ehelyett egyre egyértelművé vált, ahogy azt Milton Friedman mondta, „az infláció mindig és mindenhol egy monetáris jelenség”. Ha a nominális kereslet gyorsabban növekszik, mint a reál potenciális növekedés, az infláció elkerülhetetlen. Emellett a nominális kereslet növekedését csak a fiskális és a monetáris politika ötvözetével lehet korlátozni. Valóban, az infláció végül az 1980-as évek elején mérséklődött, amikor a központi bankok kamatot emeltek arra a szintre, amelyre a nominális kereslet korlátozásához volt szükség, még ha ez átmenetileg magas munkanélküliséget is okozott.
Habár a központi bankok azt állították, hogy nekik volt köszönhető a globális infláció mérséklődése, a strukturális tényezők (amelyek meghatározzák a költségnyomás-hatások intenzitását) is lényeges szerepet játszottak. Először is, a kínai munkaerő belépése a globális piacgazdaságba megváltoztatta a tőke és a munkaerő közötti egyensúlyt a fejlett gazdaságokban. A szakszervezetek tagsága és befolyása jelentősen csökkent a megnövekedett globális versenynek és némely országban bevezetett jogi reformoknak köszönhetően.
Az utóbbi időszakban pedig a technológiai fejlődés egyre fontosabb húzóereje lett a strukturális átalakulásnak. Az információs technológia és az automatizált munkafolyamatok csökkentették az alacsonyan képzett munkaerő bérszintjét, és tovább erodálták a szervezett munkavállalók politikai és piaci befolyását.
Sok országot ennek eredményeképpen stagnáló reálbérek, növekvő egyenlőtlenség, valamint az elégtelen nominális kereslet irányába mutató potenciális strukturális elhajlás jellemeznek. Bár a strukturális tényezők és a jelentős mértékű adósságok aláássák a jelenlegi nem megfelelő szintű keresletet, egy tiszta makrogazdasági megoldás még mindig megoldhatja a problémát. Ahogy a monetáris politika 30 éve végül leküzdte a költségnyomás hatását, egy fordított politika elméletben ösztönözhetné a nominális keresletet.
A legjobb módszer ennek elérésére viszont nem az ultra alacsony kamatráták és a mennyiségi lazítás jelenlegi ötvözete lenne. Elvégre is, bár ez a megközelítés lényegében élénkítené a keresletet, ezt viszont az eszközárak emelésével és a magánhitelezés ismételt ösztönzésével érné el, amely kiváltotta a pénzügyi krízist.
A politikai döntéshozóknak azonban mindig van egy másik választási lehetőségük a nominális kereslet előteremtésére: ez a fiskális deficit finanszírozását szolgáló pénznyomtatás. Mindamellett egy ilyen puszta makrogazdasági megközelítés a deflációval szembeni harcban szinte biztosan nem lenne optimális. A megfelelő stratégiának tartalmaznia kell olyan intézkedéseket is, amelyek kezelik a stagnáló béreket és fogyasztást előidéző strukturális tényezőket.
Az egyik ilyen tényező a munkaerőpiac túlzott rugalmassága. Bár a munkaerő-felvétel és -elbocsátás szabályainak könnyítése talán elősegítette néhány országban a foglalkoztatás növelését, ez valószínűleg a reálbéreket is csökkentette. Ahogy túl merevek, úgy lehetnek túl rugalmasak is a munkaerőpiacok.
A minimálbérek emelése segíthet gátat szabni a reálkeresetek csökkenésének a társadalom alsó negyedében. Emellett az adó- és szociális-jóléti rendszereket fel lehet használni arra, hogy a jövedelmeket azok felé irányítsák, akik esetében a legvalószínűbb annak a lehetősége, hogy el is költik azokat.
Mivel a defláció az inflációhoz hasonlóan végeredményben egy monetáris jelenség, a fiskális és monetáris intézkedések a legfőbb eszközök az az elleni harcban. A strukturális politikák potenciális fontosságát sem kellene azonban figyelmen kívül hagyni. Weidmannak és Abénak igaza van: néhány költségnyomású eszköz hasznos lenne, azonban jól megtervezett politikára is szükség van azok ösztönzésére.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org
