Amiért a digitális jegybankpénz az összes magán-fizetésirendszert kiváltaná

A világ jegybankjai elkezdték megvitatni a digitális jegybankpénz (central bank digital currency – CBDC) ötletét, és mostanra még a Nemzetközi Valutaalap (IMF), illetve annak vezérigazgatója, Christine Lagarde is nyíltan beszél annak előnyeiről és hátrányairól.

Ez a vita azonban megkésett. A készpénzt egyre kevésbé használják, és szinte el is tűnt olyan országokban, mint Svédország és Kína. Ugyanakkor a digitális fizetési rendszerek – a PayPal, a Venmo, illetve más rendszerek a nyugati országokban, az Alipay és a WeChat Kínában, az M-Pesa Kenyában, illetve a Paytm Indiában – vonzó alternatívát nyújtanak az egykor a hagyományos kereskedelmi bankok által biztosított szolgáltatásokkal szemben.

A legtöbb ilyen fintech innováció még mindig kapcsolódik a hagyományos bankokhoz, és semelyik sem alapul a kriptodevizákon vagy a blokkláncon. Hasonlóképpen, ha valaha is kibocsátanak majd digitális jegybankpénzt, annak sem lesz köze ezekhez a túlhájpolt blokklánc-technológiákhoz.

Mindenesetre az idealista kriptodeviza-fanatikusok úgy tekintenek arra a tényre, hogy a döntéshozók a digitális jegybankpénz lehetőségét vizsgálják, mintha az annak lenne a bizonyítéka, hogy még a központi bankoknak is szükségük van blokkláncra vagy kriptodevizára, hogy szerepet kaphassanak a digitális devizák világában. Ez teljesen nonszensz elgondolás. A digitális jegybankpénz valószínűleg az összes magán digitális fizetési rendszert kiváltaná, függetlenül attól, hogy az hagyományos bankszámlához vagy kriptodevizákhoz kapcsolódik.

Csak a kereskedelmi bankoknak van hozzáférésük a jegybanki mérlegekhez, és a jegybanki tartalékokat már most is digitális devizákban tartják. Emiatt olyan hatásosak és költséghatékonyak a jegybankok a bankközi fizetések közvetítésében és a hitelezési tranzakcióknál. Miután a magánszemélyek, a cégek és a nem banki pénzügyi intézmények nem élvezik ugyanezt a hozzáférést, nekik az engedéllyel rendelkező kereskedelmi bankokat kell igénybe venniük saját tranzakcióik lefolytatására. A bankbetét így a magánpénz egy olyan típusa, amelyet a nem banki magánszereplők közötti tranzakciókra használnak. Ebből adódóan még a teljesen digitális fizetési rendszerek, mint az Alipay vagy a Venmo, sem tudnak a bankrendszeren kívül működni.

Azzal, hogy lehetővé tenné a magánszemélyeknek a jegybankon keresztüli tranzakciókat, a digitális jegybankpénz a feje tetejére állítaná a rendszert, csökkentve a készpénz, a hagyományos bankszámlák, sőt még a digitális fizetési szolgáltatások szükségességét is. Még jobb, hogy a digitális jegybankpénznek nem kellene támaszkodnia a kriptodevizák alapjait képező „engedély nélküli”, „megbízhatatlan” elosztott főkönyvekre. Elvégre is a központi bankok már rendelkeznek olyan, központosított, engedélyhez kötött, nem elosztott főkönyvvel, amely lehetővé teszi a fizetések és a tranzakciók biztonságos, zökkenőmentes végrehajtását. Egyetlenegy felelősen gondolkodó jegybankár sem cserélné le ezt a rendszert egy blokkláncon alapuló szisztémára.

Ha majd kibocsátanak digitális jegybankpénzt, akkor az azonnal ki fogja szorítani a kriptodevizákat, amelyek nem olcsók, nem biztonságosak és lényegében nem decentralizáltak. A kriptodevizák támogatói viszont úgy gondolják, hogy azok továbbra is vonzók lesznek azok számára, akik anonimok akarnak maradni. Mint ahogy azonban a magánbankbetéteknél, a digitális jegybankpénz tranzakcióit is lehet majd anonim módon végezni, és a számlatulajdonosra vonatkozó információkhoz, ha szükséges, csak a bűnüldöző vagy szabályozó hatóságok férhetnek hozzá, ahogy az most is történik a magánbankok esetében. Emellett a kriptodevizák, mint a bitcoin, valójában nem anonimok, mivel a kriptopénztárcákat használó egyének és szervezetek digitális lábnyomot hagynak maguk után. Továbbá a bűnüldöző hatóságok szigorúan lépnek fel az olyan kísérletekkel szemben, amelyek teljes titoktartás mellett próbálnak kiépíteni kriptodevizákat.

Amennyiben a digitális jegybankpénzek kiszorítják majd az értéktelen kriptodevizákat, az üdvözlendő fejlemény lesz. A fizetések magánbankoktól központi bankok felé történő transzferálásával a digitális jegybankpénzen alapuló rendszer áldás lenne a pénzügyi inklúzió szempontjából is. A bankkapcsolattal nem rendelkező emberek millióinak lenne ugyanis így hozzáférése a szinte ingyenes, hatékony fizetési rendszerhez a saját mobiltelefonján keresztül.

A digitális jegybankpénzekkel kapcsolatban a fő probléma az, hogy feldúlnák a részleges banki tartalékképzésen alapuló rendszert, amelyben a kereskedelmi bankok úgy teremtenek pénzt, hogy többet hiteleznek, mint amennyi összeget likvid betétekben tartanak. A bankoknak szükségük van a betétekre, hogy hiteleket tudjanak nyújtani. Ha minden magánbankbetétet a digitális jegybankpénzbe helyeznének, akkor a hagyományos bankoknak a kölcsönözhető források közvetítőivé kellene válniuk, vagyis hosszú távú forrásokat vennének fel, hogy hosszú távú hiteleket tudjanak finanszírozni.

Más szóval, a részleges banki tartalékképzésen alapuló rendszert egy teljes körű tartalékképzésen alapuló, főként a jegybank által adminisztrált bankrendszer váltaná fel. Ez egy pénzügyi forradalommal érne fel, és sok haszna lenne. A jegybankok sokkal jobb helyzetben lennének a hitelbuborékok kontrollálása, a bankpánikok megfékezése, illetve a magánbankok kockázatos hitelezési döntéseinek szabályozása terén.

Mindeddig egyetlenegy ország sem döntött úgy, hogy ezt az utat választja, talán azért, mert ezzel radikálisan megszűnne a magánbankszektor közvetítő szerepe. Az egyik alternatíva az lenne, hogy a jegybankok visszahiteleznék a magánbankoknak a betéteket, amelyeket a digitális jegybankpénzbe helyeztek. De ha a kormányzat lényegében a bankok kizárólagos betételhelyezője és forrásbiztosítója lenne, akkor egyértelműen előállna a hitelezési döntésekbe való állami beavatkozás kockázata.

Christine Lagarde a maga részéről egy harmadik megoldás mellett áll ki: ez pedig az állami-magán partnerség a jegybankok és a magánbankok között. „A magánszemélyek pénzügyi cégeknél tarthatnának betéteket, azonban a tranzakciók digitális devizában történnének a cégek között” – mondta nemrégiben a szingapúri fintechfesztiválon. „Hasonlóképpen a mostani helyzethez, csak ez a másodperc töredéke alatt történne. Ennek a rendszernek az az előnye, hogy azonnali, biztonságos, olcsó és potenciálisan félig anonim lenne. Továbbá a jegybankok megőriznék szerepüket a fizetések terén.”

Ez egy okos kompromisszum, de néhány maradi gondolkodású majd azzal fog előállni, hogy nem oldaná meg a részleges banki tartalékképzésen alapuló rendszer problémáit. Fennmaradna a bankpánikok és a magánbankok által teremtett pénz okozta hitelbuborékok kockázata, és továbbra is szükség lenne a betétbiztosítási rendszerekre és a végső hitelező jelentette támogatásra, ami már önmagában morális kockázatot teremtene. Ezeket a kérdéseket a szabályozási rendszer és a bankfelügyelet révén kellene kezelni, és ez nem feltétlenül lenne elegendő a jövőbeli banki válságok megelőzésére.

Egy megfelelő időben a digitális jegybankpénzen alapuló teljes körű tartalékképzés, illetve a hitelezhető források közvetítői képesek lehetnek egy jobb és stabilabb pénzügyi rendszert teremteni. Ha ennek alternatívája a válság által megtépázott, részleges banki tartalékképzéses rendszer és a kriptodevizák disztópiája, akkor nyitottnak kell lennünk az előbbi elgondolásra.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org

Nouriel Roubini, a New York-i Egyetem

közgazdászprofesszora, a Roubini Macro Associates vezérigazgatója