Ki tart az alacsony inflációtól?
Egy éve az Európai Központi Bank (EKB) az árak átmeneti megugrását kihasználva győzelmet hirdetett abban a küzdelmében, amelyben sikerült az eurózóna inflációját a „valamivel 2 százalék alatti” célhoz közelítenie. A triumfálás rövid életűnek bizonyult. A fogyasztói árindex ismét csökkent, valamint a volatilis energiaárakat kiszűrő maginfláció mértéke is mintegy 1 százalékra esett vissza. Emiatt azonban nem kellene komolyabban aggódnia az EKB-nak.
Az EKB stábja még mindig azt jelzi előre, hogy az infláció mértéke 2021–2022-re megközelíti a 2 százalékos szintet. Miután az elmúlt néhány évre tévesen az infláció megugrását jelezték, így ennek a prognózisnak a megvalósulásában kevéssé lehet bízni. Ez látható az eurózóna inflációjával kapcsolatos pénzpiaci várakozásokban:
a piacok azt jelzik előre, hogy a mutató 1,5 százalék alatt marad a következő tíz évben is.
Ez dilemma elé állítja az EKB-t. Az eurózóna gazdasága gyengül, ami tovább csökkentheti az inflációs nyomást. Az EKB azonban gazdaságélénkítés céljából nem meri újraindítani az államkötvény-vásárlási programját, mivel az euróövezet tagállamainak nemzeti jegybankjai a saját országaik állampapírjaiból már nagy állománnyal rendelkeznek. Ha ezeket a jegybankokat még több kötvény vásárlására kényszeríti, akkor igen nehéz helyzetbe jutnak, ha bármelyik kormány súlyos pénzügyi nyomás alá kerül. Ezért mostanáig az EKB csak azt jelentette be, hogy a kereskedelmi bankok számára továbbra is biztosítja a hosszabb távú, hároméves finanszírozást ultraalacsony kamatok mellett.
Nem egyedül az EKB-nak kell szembenéznie a vártnál alacsonyabb inflációval.
A japán jegybank hatalmas kötvényvásárlási programot indított, és a kamatot nulla szintre vitte le, az infláció mértéke mégis minimális maradt. Az Egyesült Államokban pedig, bár a drágulás mértéke közelebb van a 2 százalékhoz, még mindig jóval alacsonyabb szintű a vártnál.
A fejlett gazdaságok jegybankjai attól tartanak, hogy az infláció hiánya gyorsan csökkenő árakba fordulhat, egy valódi defláció felé történő elmozdulás pedig katasztrofális hatású lenne. Jogosak ezek a félelmek?
Akik félnek a deflációtól, az 1930-as évek nagy válságára hivatkoznak, amikor a munkanélküliség 25 százalékra emelkedett az Egyesült Államokban és néhány nyugat-európai országban, és a nehézségek megnyitották az utat a szélsőséges politikai erők előtt. Nem lehet azonban a mostani enyhe deflációs helyzetet (amikor Japánban évente 1 százalékkal csökkennek az árak) az 1930-as években tapasztaltakkal összehasonlítani, akkor 20-30 százalékkal estek az árak. A nagy válság a defláció szempontjából egyedi esemény maradt. Mindamellett néhányan azzal érvelnek, hogy még az enyhe defláció is munkanélküliséget okozhat, mivel ilyen helyzetben a nominális bérek csökkentése jellemzően nehezen megvalósítható.
Ezen hagyományos nézet szerint a csökkenő árak túlzottan magas reálbérekhez vezetnének, ami munkahelyek megszüntetését okozná.
A legfrissebb adatok azonban azt mutatják, a fejlett gazdaságok a zéróhoz közeli infláció ellenére fenntartják a magas foglalkoztatási szintet. Az egyértelmű példa erre Japán, ahol rekordmagas a foglalkoztatás, és alacsony a munkanélküliség, ami cáfolja azt a narratívát, hogy az ország az alacsony infláció csapdájába került. Bár a japán gazdaság az elmúlt évtizedekben nagyon lassú ütemben nőtt, ez főként a munkaképes korú lakosság számának csökkenésére vezethető vissza. Az egy főre jutó növekedés tekintetében Japán nem teljesít sokkal rosszabbul, mint Európa vagy Amerika.
A kisebb európai gazdaságokat, például Svájcot és Svédországot, szintén az alacsony infláció és a magas foglalkoztatás kettőse jellemzi, de a jóval nagyobb gazdaságok is már egy ideje ebbe az irányba tartanak.
Az alacsony infláció ellenére az eurózónában a munkaerőpiaci részvétel mértéke emelkedik, a gazdaságilag aktív felnőttek aránya magasabb, mint az Egyesült Államokban. A foglalkoztatás rekordszinten áll, a munkanélküliség továbbra is csökken, bár néhány dél-európai országban még magas a mértéke.
Összességében elmondható, hogy az eurózóna gazdasága nem teljesít olyan rosszul, mint ahogy az a borús képet felvázoló szalagcímekből kirajzolódik.
Néhány tagország még küzd azzal, hogy kilábaljon az évtized elején kitört euróválságból, más tagállamok azonban sokkal jobban teljesítenek. Bár az egy főre jutó átlagos GDP-növekedés lelassult az elmúlt húsz évben, ez a visszaesés nem súlyosabb, mint Amerikában vagy más fejlett gazdaságokban.
Nem ideális az a helyzet, hogy az eurózóna inflációja közelebb van az 1 százalékhoz, mint a 2-höz. Ez azonban csak kis kellemetlenség, amit a legtöbben észre sem vesznek, nem akadályozza a munkanélküliség csökkenését sem. Az EKB-nak nem kell minden határt átlépnie, és még több eszközt bevetnie abban a reményben, hogy az infláció néhány tized százalékponttal nő majd. Európa nyugtalan jegybankárjai felé ezt az üzenetet lehet küldeni: don’t worry, be happy.
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
