Adót fizetni senki sem szeret, így a vállalkozások sem. Ennek érdekében – különösen a nagyvállalatok – megpróbálják adófizetésüket „optimalizálni”, azaz olyan módszereket, esetleg földrajzi helyeket keresnek, amelyek segítségével csökkenteni tudják befizetett adójukat.
Ebben a tevékenységük jellegénél fogva különösen élen járnak az amerikai tech óriások.
A jelenség elleni fellépés szükségessége vitathatatlan. Ennek eszközeként indult el az USA-ból a globális minimumadó kezdeményezése, amely a társasági adó esetében határozna meg egy minimális effektív kulcsot.
Kérdés, hogy ez meg tudja-e oldani a fent jelzett problémát, egyáltalán működne-e a gyakorlatban, illetve milyen gazdasági hatásai lennének. A jelenlegi kezdeményezés némi egyszerűsítéssel onnan indul, hogy a Biden-adminisztráció a társasági adó emelésének negatív hatásait szeretné kiküszöbölni, így befolyásolva a világ többi tagországának adórendszerét. Egy ilyen intézkedés akkor érhet célt, ha lehetetlen kibújni alóla.
Ez azt jelenti, hogy nincs többé menedékország (adóparadicsom), ahol alacsonyabb kulcs van érvényben,
és kedvezményekkel sem lehet csökkenteni az adófizetés mértékét. Ennek megoldása nem egyszerű feladat, így a javaslat nem biztos, hogy célt ér.
A gazdasági hatás kapcsán az adóverseny lehetősége mellett az is lényeges, hogy ennél az adónemnél számos esetben jelennek meg kedvezmények a vállalkozások számára, amelyekkel ösztönözni szeretnének különböző tevékenységeket (például kutatás-fejlesztést), így ezen ösztönzők szerepe csökkenne vagy megszűnne. A pontos szabályok sem lényegtelenek: Magyarország esetében például az önkormányzatok finanszírozása a helyi iparűzési adón alapszik, amelynek adóalapja részben átfedésben van a társasági adóéval. Ez vajon beleszámít az effektív adókulcsba? Felmerült az is, hogy a transzferárazás és a menedzsmentdíjak világában egyáltalán kimutatható-e, hogy az egyes országokban a vállalkozások mekkora profitot érnek el valójában, amely után adózniuk kellene.
A társasági adót nehéz egy-egy országban önállóan értelmezni, hiszen az adórendszer nem csak ebből az adónemből áll.
Nem biztos, hogy a különböző fejlettségű és helyzetű országoknak azonos adórendszer az optimális, azaz, hogy az a jó, ha az Egyesült Államokban és Magyarországon hasonlóvá tesszük az egyes adók mértékét vagy jellemzőit.
A legalább hasonló adórendszer pedig a feltétele is lenne annak, hogy a globális minimumadó egyáltalán értelmezhető legyen, hiszen szükséges az azonos fogalomhasználat. Továbbá ha a költségvetések bevételi oldalait egységesítjük, annak együtt kell járnia a kiadási oldal harmonizációjával is.
A globális minimumadó terve tehát egy létező kihívásra (ha nem az Egyesült Államok gazdasági érdekeit, hanem az adóelkerülés csökkentését tartjuk annak) próbál válaszokat adni, ám ez jóval összetettebb annál, mint amilyennek a válasz tűnik. Egyrészt a probléma nem oldható meg úgy, hogy arról 7 vagy 20 ország dönt, de minden országra vonatkozik. A globális minimumadó akkor lehet működőképes, ha konszenzusos alapon dől el, azaz minden ország elfogadja. Másrészt a globális minimumadó korlátozza az egyes országok gazdaságpolitikai mozgásterét, ami szintén káros lehet. A globális minimumadó kapcsán első lépésként – mindenféle adórendszeri egységesítés helyett – célszerű lenne, ha rendeződne a tech óriások adóelkerülési gyakorlata.
Magyarország esetében az adó emelése versenyképességi szempontból hátrányos lehet, a gazdaságpolitikai mozgásteret mindenképpen szűkíti.
Az ördög azonban a részletekben rejlik: mik lesznek a pontos szabályok, illetve mennyire lesznek kijátszhatók. Ha ugyanis más államok ezeket ki tudják játszani, akkor az intézkedésnek nincs értelme. Kérdés az is, hogy az intézkedés nem indít-e el egy lavinát, amelynek során más adónemeket is más országok elvárásai szerint kellene átalakítani. A globális minimumadó esetében tehát körültekintően kell eljárni, hiszen a részletszabályok különösen fontosak, ezeket a döntésnél figyelembe kell venni.
