Az az elmúlt hónapokban jelentősen emelkedett, áprilisban és májusban 5,1, júniusban 5,3 százalékot tett ki. Ez mindenképpen magas szint, főleg a jegybank 2–4 százalékos toleranciasávját figyelembe véve, azonban tágabb kontextusban nem kiemelkedő, csak az elmúlt években a gazdasági szereplők elszoktak a magas inflációs szintektől.
Viszonyításképpen 2010 és 2019 között az éves átlagos infláció 2,5 százalékot tett ki, míg 2000 és 2009 között 6,2 százalékot, 1990 és 1999 között pedig 22,3 százalékot. Vagyis az 5 százalék fölötti ráta a rendszerváltás utáni időszakot nézve egyáltalán nem kiugró adat.
Fontos megvizsgálni, hogy mi vezetett odáig, hogy 5 százalék fölé emelkedjen a pénzromlás üteme. Az infláció mostani megugrásában két árucsoport játszik jelentős szerepet: a szeszes italok, a dohányáruk és az üzemanyagok. Az első két termékkörben az uniós jogharmonizáció miatti jövedékiadó-emelések (januárban és áprilisban) állnak a háttérben. Az utóbbi esetében ellenben a bázishatásnak van jelentős szerepe: tavaly a koronavírus-járvány megjelenésével az olaj világpiaci ára beszakadt, ami az üzemanyagárak csökkenését vonta maga után. A gazdaságok újraindulásával egyidejűleg azonban az olajár emelkedésnek indult. Ugyanakkor nem csak az üzemanyagárakat mozgatja a gazdaság újraindulása, a korlátozások feloldásával egyes szolgáltatások ismét elérhetővé váltak. Itt az elmúlt időszak veszteségeinek kompenzálására hozott áremelési döntések a vállalatok részéről teljes mértékben logikusnak tekinthetők. Ezek mind olyan folyamatok, amelyekre a közgazdászok számítottak, csak a mértéküket illetően különböztek a becslések.
Fontos kiemelni azt is, hogy az infláció megugrása nem egyedi magyar sajátosság. Júniusig, a jövedékiadó-emelést leszámítva hasonló okokból az Egyesült Államokban is 5,4 százalékra emelkedett az éves infláció mértéke.
A világ legnagyobb gazdaságában is mögöttes okként lehet megemlíteni, hogy a gazdaság újraindítását követően a kereslet és a kínálat viszonya csak lassan áll helyre. A korlátozások feloldása után a kereslet hirtelen fellendült, amit a kínálat csak lassan tud lekövetni, ez pedig természetszerűleg az árak emelkedésében csapódik le.
Az infláció emelkedése mögött meghúzódó átmeneti tényezőket figyelembe véve arra lehet számítani, hogy az áremelkedés üteme azok kifutásával az év végéig fokozatosan mérséklődik majd. Mi a dolguk ilyenkor a jegybankoknak mint az infláció kordában tartásával megbízott intézményeknek?
A jegybankoknak az infláció átmeneti megugrásaira alapvetően nem kell és nem is szabad reagálniuk. A monetáris politika csak több hónapos, akár több mint egyéves időtávon tud az alapvető inflációs folyamatokra hatni. Emiatt is érthetetlenek azok a hangok, amelyek szerint megkéstek a jegybank lépései. A most júniusi infláció csökkentéséhez a jegybanknak a tavaly kellett volna lépnie, amikor vakcinák hiányában még nem látszott kiút a járványhelyzetből.
Miért is emelt akkor kamatot az MNB immár két alkalommal is, ha az inflációt csupán átmeneti tényezők befolyásolják, amelyekre nem kellene reagálnia?
Ennek oka, hogy az átmeneti tényezők könnyen válhatnak tartós folyamatokká, ha beépülnek az inflációs várakozásokba. A gazdasági szereplők a jegybank tétlenségét értelmezhetik úgy is, hogy tolerálja a magasabb inflációt, és ezt beépítik árazási döntéseikbe. Ez a pénzromlás ütemének tartós emelkedését eredményezné. Emiatt is volt kiemelten fontos az utóbbi időszakban, hogy a jegybank egyértelműen reagált az infláció alakulására nemcsak kommunikációs szinten, hanem a kamatkondíciók módosításával is. Mindez elősegítheti, hogy jövőre, az átmeneti tényezők kifutását követően az infláció ismét visszatérjen a jegybanki cél közelébe. Ennek a monetáris politikának jelenleg nincs alternatívája. Az inflációs várakozásokba beépülő átmeneti áremelkedést a jegybankok később csak sokkal szigorúbb monetáris politikával tudnák letörni, aminek a gazdasági áldozata is magasabb lenne.
