Az EU–ukrán elektromosáram-kereskedésről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas. Az olajhoz vagy gázhoz hasonlítva ez egy „futottak még” üzletág, ahol tényleg mindig történik valami. Például április 17-én nagy sajtó visszhang mellett az ukránok elkezdtek áramot importálni Szlovákiába, amit az ottani rendszerirányító mindenféle bejelentés nélkül négy nap múlva le is állított. Miért ennyire komplikált és követhetetlen az EU–ukrán elektromos együttműködés? És mit lehetne tenni azért, hogy ez a közel harminc éve működő kereskedés újra beinduljon?
A szovjet/ukrán áram magyarországi történelmének négy, egymástól nagyon jól elkülöníthető alfejezete volt. Az első a KGST fénykorában, 1979-ben kezdődött: ekkor érkezett meg Magyarországra az olaj (1962) és a földgáz (1975) után a szovjet elektromos áram. A 750 kV-os albertirsai távvezeték egy mérnöki (OVIT, MVM csoport) csoda volt: enélkül soha nem indult volna be a „magyar timföld szovjet áramért” barter. Az OVIT munkáját dicséri, hogy a távvezeték ma is ott van, lehetne ukrán–magyar szállításra használni (erről majd később). A második fejezet a Szovjetunió szétesése után kezdődött. A szovjet államadósság (1,8 milliárd dollár) elszámolása során merült fel az a lehetőség, hogy az orosz hadiipari termékek (kb. 800 millió dollár) után – többek között – energiaforrást (főleg kőolajat, földgázt, de elektromos áramot is) elfogadna a magyar fél a maradék törlesztésére. Erre az akkor már ukrán elektromosáram-importra (kb. 120 millió dollár) egy magyar társaság kapott kizárólagosságot 1996-ban. A harmadik, legzűrösebb felvonás valamikor 2005 körül kezdődött, amikor a fent említett monopóliumból duopólium lett: az ukránok is kizárólagosságot adtak egy másik, (papíron) svájci–szlovák cégnek, és így már ketten exportáltak ukrán áramot ez EU-ba. Végül pereskedés és szabályozói huzavona után az összes kizárólagosság megszűnt 2011 körül, és több kereskedő is elkezdett ukrán áramot vinni Magyarországra. 2019 nyarán volt még egy utolsó „kiigazítás”: az ukrán elektromos rendszer sokadik átfogó reformja olyan furcsán sikerült, hogy megérte Magyarországról Ukrajnába áramot exportálni. Aztán jött 2022. február 14. és a négy, Ukrajnával határos EU rendszerirányító (északról délre: lengyel, szlovák, magyar és román) egységesen felfüggesztette a határkapacitás-aukciókat.
A már eddig is kacifántos történet 2022 nyarán lett még bonyolultabb. A fent említett négy EU-tagállam mind tagja az összeurópai határkapacitás-elosztási irodának (JAO). Ezen belül csak úgynevezett közös aukciók vannak: két ország között mindig csak egy aukció van, és annak az eredményét mind a kettő automatikusan elfogadja. A háború kitörése után a probléma az volt, hogy 2022 tavaszán Ukrajna megfigyelő tagságot kapott az európai rendszerirányítók szervezetében (Entso-E), de a JAO-aukciók feltételrendszerének nem tudott (ma sem tud) megfelelni.
Erre a kihívásra a négy érintett EU rendszerirányító háromféleképpen reagált.
- A lengyeleknél a segíteni akarás győzőtt. Már 2022 áprilisban újraindították az ukrán elektromosáram-importot, igaz, dupla megszorítással: csak havi kapacitást hirdetnek meg és csak egy kereskedő nyerhet az aukción. Mind a két pont sérti a JAO belső szabályait, de a lengyeleknek tavaly tavasszal a gyors segítség mindennél fontosabb volt. 2022-ben az összes ukrán kb. 55 százaléka ment Lengyelországba: egyedül több ukrán áramot vettek át, mint a három másik EU-ország együtt.
- A másik véglet a magyar pozíció volt: itt a rendszerirányító ragaszkodott (és ragaszkodik) a JAO-szabályokhoz. Ameddig nincs közös aukció, addig az ukrán–magyar elektromos határ zárva marad. Ezért van az, hogy a négy, Ukrajnával határos EU-ország közül egyedül Magyarországra nem érkezett egyetlen ukrán elektron sem 2022. február óta, pedig a háború előtt épp a magyar volt a legfontosabb felvevőpiac.
- A harmadik reakció a szlovák és román se veled, se nélküled politika volt. Ez a két rendszerirányító 2022 nyarán megnyitotta, majd októberben (orosz célzott támadás az ukrán elektromos rendszer ellen) gyorsan be is zárta a határokat. Az idén áprilisban aztán nagy propagandakörítéssel újra indult az ukrán áram importja Szlovákiába és Romániába, igaz, csak napi kapacitáson. Mint a bevezetőben említettem, Szlovákiában pontosan négy napig tartott a nagy öröm: az ukrán importot 2023. április 21-én újra leállították, de napi exportkapacitást továbbra is le lehet kötni (egyirányú határkereskedés). A román megoldás még komplikáltabb, ha lehet ezt még tovább bonyolítani. Történelmi okokból Románia számára Moldova fontosabb, mint Ukrajna. Ezért itt az árammal a román–moldovai–ukrán kerülőúton kereskednek: az ukrán–román határon elvben van napi kapacitásaukció, csak azt a román rendszerirányító rendszeresen nem hirdeti meg.
Összefoglalva: teljes a zűrzavar az EU–ukrán elektromosáram-kereskedésben. A két szélsőség a lengyel (határ nyitva, de csak havi kapacitás és egy nyertes lehet) és a magyar (zárva) álláspont. A szlovákok és a románok pedig felemás, állandóan változó elvek alapján kereskednek az ukránokkal, és csak napi kapacitáson. Négy EU-ország ugyanarra az egyébként egyszerű kérdésre (lehet ukrán árammal kereskedni?) négy különböző választ adott – ennyit az egységes és összehangolt európai uniós energiapolitikáról.
De valójában miről szól ez az egész? Sok hűhó semmiért, vagy tényleg egy kölcsönösen nagy lehetőség: az EU olcsó áramhoz, az ukránok pedig euróbevételhez juthatnának, ha újra beindulna az EU–ukrán elektromosáram-kereskedés? Ez az a pillanat, amikor a propaganda (igen, nagy lehetőség) helyett fel kell mérni a valóságot.
Itt a fő probléma az, hogy a kockázat–jutalom megosztás nem szimmetrikus a két partner között.
Az ukrán kormány tavaly nyáron csendesen, de gyorsan bevezetett egy külön Robin Hood-adót az elektromos áram exportjára – kommentátorok szerint itt a minta a magyar ágazati különadó volt. A különadó, plusz az aukciós díjak együtt kb. havi 210 millió euró extra bevétel az ukrán költségvetésbe. Nem meglepő, ha az ottani sajtó tele van olyan mondatokkal, mint például Európa vegyen ukrán áramot orosz gáz helyett.
Nem ennyire egyértelmű, hogy mit kap ezért cserébe az EU. A határkeresztező aukciók eddigi gyakorlata alapján az összes meghirdetett kapacitás kb. 80 százalékát egyetlen ukrán kereskedő vásárolja fel, majd az így importált áramot eladja valamelyik európai áramtőzsdén (HUPX Magyarország esetében). A és az Ukrajnából importált áram költsége közötti profit ehhez a kereskedőhöz kerül: az EU nem jut olcsó áramhoz. További elméleti probléma, hogy az ukrán áramra (még) nem vonatkozik az EU Emission Trading (CO2) rendszer: az EU sok szén-dioxid-kibocsátással előállított „fekete” áramot importál, piaci áron. Végül ott az állandó kérdés, hogy mennyire megbízható ez az ukrán beszállítás. Ebben a háborúban bármi megtörténhet: az ukrán–EU-távvezetékek bármikor megsérülhetnek, és az akkor kieső ukrán importot az unióban kell (nagyon drága) kiegyenlítő árammal pótolni. Az európai rendszerirányítók ezzel a forrással közép- és hosszú távon nem tudnak számolni. Összefoglalva: a kockázat–jutalom megosztást itt újra kell gondolni. Hosszú távon nem jó üzlet az, ahol a jutalom az egyik oldalra kerül (ukrán állam és egyetlen ukrán kereskedő), míg a kockázat marad a másik oldalon (EU). Különösen nem, ha ez az ukrán „fekete” áram esetleg az EU-ban megtermelhető zöldáramot szorítja ki a piacról (lásd háztartási méretű napelem).
Hogyan lehetne ezt a röviden felvázolt zűrzavart rendbe tenni?
Először a négy Ukrajnával határos EU-ország határkeresztező kapacitásszabályozását kell összehangolni. Sehogy sem jó az, hogy négy EU-tagállam négyféle feltételrendszerrel dolgozik. A politika helyett gazdasági szempontok alapján kellene eldönteni, hogy kereskedünk-e az ukránokkal vagy sem. Ha igen, akkor egységes szabályok kellenek Lengyelországtól Romániáig. Másodszor, Ukrajnában meg kell szüntetni az elektromos áram exportjára vonatkozó Robin Hood-adót, valamint be kell vezetni a JAO-előírások szerinti közös aukciós szabályokat. Végül érdemes lenne azt is megvizsgálni, miért egy kereskedő vásárolja fel a meghirdetett határkapacitások nagy részét – valós piaci versenyelőnye van, vagy csak a határforgalmat próbálja manipulálni. Mind a két félnek van bőven tennivalója, ha ezt a mintha csinálnánk valamit korszakot minél hamarabb be akarjuk fejezni.
