Fogáskeresés az Országgyűlésben

Inkább és kevésbé látványos "csaták" jellemezték az elmúlt három és fél évben a koalíció, valamint az ellenzéki MSZP és SZDSZ viszonyát. A többség által felidézhető esetek közé tartozik például Bánk Attila parlamenti alelnökké választásának többszöri elutasítása, az adatvédelmibiztos-jelöltek leszavazása, a parlamenti vitanapok és rendkívüli ülések kezdeményezése. Eközben azonban a két nagy párt - illetve "partnereik" - hatalmas engergiákat mozgatott meg annak érdekében is, hogy olyan ügyekben is fogást találjon egymáson, amelyek szinte egyáltalán nem jutottak el a közvéleményig.

Az MSZP és az SZDSZ a 2001. tavaszi és őszi ülésszak alatt több mint nyolcszáz, írásban megválaszolandó kérdéssel bombázta az apparátust; a kormány tevékenységéről szóló vitanapon a szocialisták sikerrel próbálták kétperces felszólalásokkal "szétbombázni" a koalíciós "sikerpropagandát"; az MSZP kezdeményezte, az Országimázs Központról szóló vitanapon kerülték az országimázs bírálatát, helyette saját programjuk ismertetésére használták az időkeretet; az SZDSZ úgy készült az azonnali kérdések idei utolsó fordulójára, hogy a miniszterelnök helyett kijelölt válaszadót el nem fogadva bírálatra próbálta felhasználni az időt. Számtalan eset utal a kormánypártok taktikájára is: az ellenzéki vizsgálóbizottsági kezdeményezéseket például a ciklus második felében már az ügyrendi bizottság elutasította, így ezek az ügyek a plenáris ülések elé sem kerülhettek; a kormánypárti képviselők sorra használták fel a "sikerek elkönyvelésére" a miniszterek interpellálását, holott ezt az eszközt eredetileg az ellenzék ellenőrző szerepének erősítésére "találták fel".

A pártok csatározásainak zöméről tudomást sem szereznek a választók - állították egybehangzóan a Világgazdaság által megkérdezett politológusok. Ugyanakkor hozzáteszik: az ütközetek soha nem lépték át a parlamentarizmus kereteit. Tény, hogy egyetlen választó sem vonul az utcára csak azért, hogy a parlamenti képviselők interpellációs időkeretének meghosszabbítását követelje - hangsúlyozta lapunk kérdésére Török Gábor. Szerinte alapvetően másként közelít a parlament szerepéhez a kormányoldalt vezető Fidesz, illetve az ellenzéket meghatározó MSZP és SZDSZ. Az utóbbi két párt "hagyományos" parlamentképpel bír, azaz úgy véli: a fontos vitáknak, kijelentéseknek a Ház falai között kell elhangozniuk. A Fidesz eközben igyekszik csökkenteni a parlamenti politizálás jelentőségét - amelyet tulajdonképpen a kormányprogram teljesített ígéreteinek kipipálására használ -, mivel eredményesebben tud olyan kommunikációs csatornákat használni, ahol nincs "ellenzéki viszontválasz". Ez a taktika számos európai országban is érvényesül - állapította meg Török Gábor. A parlamenti pártok valóban különböző trükkökkel próbálnak egymáson fogást találni; e helyzet kialakulását a Fidesz felfogását meghatározó hatalomkoncentráció és az erre adott ellenzéki válaszok eredményezték - vélekedett Fricz Tamás. Miközben a két politológus egyetért abban, hogy a küzdelem a törvényes keretek között zajlott, a Fidesz mégsem volt "túlságosan gáláns" (Fricz Tamás), azaz "sportszerű" (Török Gábor) az ellenzékhez. Az oppozíció kitörést keresve különféle módszerekkel próbálkozott, ám a kormány ezeket általában sikeresen kontrázta meg.

A közvéleményt akkor érdekelnék a csaták, ha kiementelük kedvező lenne, azaz valamiféle megegyezéssel zárulnának - mondta Fricz Tamás. Hozzátette: ma a magyar helyzet fordítottja a brit parlamentben lejátszódó folyamatoknak. Az utóbbi törvényhozásban látszatkonfliktusok zajlanak a kompromisszumok előtt, nálunk ellenben a megegyezésről is kiderül, hogy csak látszat volt.