Munkaerőpiac a bővülő Európában

Az Ecostat Bővülő Európa címen negyedévenként megjelenő kiadványának legújabb számában - a többi között - érdekes tanulmányt olvashatunk Zádor Márta tollából a magyar, az uniós és a csatlakozó országok régióinak legfontosabb munkaerő-gazdálkodási jellemzőiről.

Mint a szerző mindjárt bevezetőben megállapítja: a foglalkoztatás színvonalának, az úgynevezett aktivitási rátának a mutatója (ezen a tényleges alkalmazottaknak a teljes munkaképes lakossághoz viszonyított arányát kell érteni), nemzetközi összehasonlításban, a nehezen összevethető jelzőszámok közé tartozik.

Ez részben azzal függ össze, hogy a munkaképes korúaknak egy jelentős hányada átmeneti időre nem alkalmas arra, hogy munkát végezzen, mert például tanul, gyermeket szül és nevel, katonáskodik, vagy éppen tartósan beteg. Másfelől az is kérdés, hogy milyen elvek szerint határozzák meg a foglalkoztatottak számát. Beleértik-e ebbe például a családi gazdaságokban dolgozó családtagokat? Mindezek következtében az ilyen címszó alatt publikált adatok gyakran jelentős mértékben eltérnek egymástól, ezért a nemzetközi statisztikák inkább a változások irányára és mértékére helyezik a hangsúlyt. Közvetlen összehasonlításra pedig leginkább az ILO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet metodikája szerinti, standardizált mutatót használják fel, mint olyan statisztikai adatot, amely a tartósan kihasználatlan munkaerő nagyságát mutatja. Ennek segítségével lehet következtetni közvetett módon arra, milyen mértékű az aktivitási ráta a különböző országokban, és főként a változás irányára.

Ez az aktivitási ráta, illetve a vele azonosnak tekinthető mutató jelenleg az európai országok többségében 60 százalék körül van, és évről évre javulást mutat. Az is természetes, hogy ezen belül jelentős szóródás tapasztalható, és ennek történelmi okai vannak. Jóval az átlag alatti például az írországi ráta (53,4%), de Spanyolországé és Görögországé is (54,7, illetve 55,4%). Ugyanakkor az átlagot lényegesen meghaladja ez az adat Dánia (76,4%), Hollandia (72,7%), vagy Svédország (72,2%) esetében. Ezek a tradicionális eltérések egyébként főként a nők táplálkozási különbségeire vezethetők vissza.

Magyarország mind színvonalban, mind pedig tendenciáját tekintve belesimul ebbe a környezetbe. Hazánk munkanélküliségi rátája már évek óta egy-két százalékponttal alatta van az uniós átlagnak.

Magyarországot ebben a vonatkozásban csupán a mediterrán foglalkoztatási tradíciókkal és kedvező idegenforgalmi potenciállal rendelkező Ciprus és Málta előzi meg.

Magyarország sajátosságai közé tartozik, hogy a foglalkoztatási viszonyok a Dunától nyugatra az átlagnál jobbak, a folyótól keletre pedig rosszabbak. Dél-Dunántúl az átlag felett van, Észak-Magyarországon pedig az utóbbi években még némiképpen rosszabbodott is a helyzet. Ebben azonban nincsen semmi rendkívül, hasonlóan nagy különbségek tapasztalhatók az Európai Unió egészén belül, és az egyes tagországok esetében is.

Kiemelésre érdemes, hogy a kelet-közép-európai csatlakozó országok élmezőnyében három magyarországi régió is található (Nyugat-Dunántúl, a Dél-Alföld és Közép-Dunántúl), a sereghajtók között nincs magyar körzet.

Külön - úgynevezett rétegvizsgálatok keretében - szokták elemezni a fiatalok, a nők és az időskorú népesség adatait. Ezeket azonban óvatosan kell használni - hívja fel a figyelmet Zádor Márta -, mert ebben a tekintetben különösen nagyok az "észak-dél" különbségek.

Az ifjúsági munkanélküliség Eurostat-adatait nézve örvendetes, hogy a csatlakozó országoknál a legjobb kelet-közép-európai körzet a Közép-Dunántúl (7,9 százalékkal), a legrosszabb pedig a bulgáriai Severozapaden (73,1%). Az Európai Unió tagországai közül a két szélső pólust a hollandiai Flevoland (2,9%), illetve az olasz Calabria (64,7%) jelenti.

Varga Zsuzsa