Várni kellene a svédeknek az euróval

Soha senki nem kételkedett benne, hogy az eurót elfogadják majd mint valutát - közgazdasági zsargonban, hogy az euró fontos "csereeszközzé", vagy akár jó "értékőrzővé" is válik. Ám a valuták önmagukban nem célt, hanem eszközt, az erősebb, stabilabb növekedés eszközét jelentik.

Azt, hogy az euró - kapcsolódó intézményeivel, köztük az inflációra összpontosító Európai Központi Bankkal (EKB) - "jó" vagy "rossz", a gazdasági teljesítmény alapján kell megítélni, hogy gyorsabb, szilárdabb növekedéshez vezet-e. Ezen kritériumok alapján ítélkezve a legjobb, ami mondható, hogy az esküdtszék még nem döntött. A legrosszabb, hogy az euró elbukta az első próbát.

A közös valuta négy és fél évvel ezelőtti bevezetése óta az eurózóna növekedése lehangoló, és a közeli kilátások sem sokkal jobbak. Pedig az eurótól azt várták, hogy a kamatlábak mérséklése és a befektetések ösztönzése révén előmozdítja majd a növekedést. Talán néhány országban így is tett, Európa egészében azonban nem.

Nagy-Britanniának és Svédországnak tehát igaza van, amikor megkérdőjelezi, hogy a közös valuta gyorsabb növekedést tartogat számára. Valójában minden okuk megvan rá, hogy az ellenkezőjét higgyék, hogy az euró lassabb növekedéshez és magasabb munkanélküliséghez vezet majd.

Természetesen nem egyedül a közös valuta hibáztatható Európa lassú növekedéséért. A gyenge világgazdaság, közte a haldokló Amerikával, része a problémának. De a gazdaságok minduntalan sokkokkal szembesülnek. Egy jó monetáris politikai rendszernek meg kellene védenie a gazdaságot az ilyen sokkokkal szemben.

Az euró bevezetése előtt az eurószkeptikusok attól féltek, hogy Európa magjára (Német- és Franciaországra) összpontosítva a periféria háttérbe szorul. Például ha a gazdasági növekedés a központban erős, de a kisebb országok gyengén teljesítenek, akkor a monetáris politikát a központ érdekei határoznák meg. A kisebb országok nem kapnák meg a szükséges monetáris ösztönzést.

Kevesen várták, ami történt: intézményi merevsége megakadályozta az EKB-t, hogy időben reagáljon Európa legfontosabb gazdasága, Németország gyengesé-geire. A stabilitási paktummal karöltve - amely az intézményi merevség egy másik forrása, lehetetlenné téve a költségvetési politika hatékony alkalmazását - Európa szükségtelenül nagy arányú lassulásba, ha nem recesszióba csúszott.

Az euróba vetett bizalom az amerikai gazdaságirányítási hibákkal kapcsolatos bizonyítékok felgyülemlésével együtt lehetőséget biztosított Európa számára a kamatlábak mérséklésére a növekedés ösztönzése érdekében. Azzal, hogy csak az inflációra összpontosított, az EKB kétszer is veszíteni hagyta Európát: elvesztek egyrészt azok a befektetések, amelyek alacsonyabb kamatlábak mellett megvalósultak volna, másrészt az euró magasabb árfolyama minden bizonnyal az export csökkenését és az import emelkedését eredményezi majd.

Az euró hívei az Egyesült Államok sikerére mutatnak, annak "közös" valutájával. Ám Amerika intézményi felépítése nagyban különbözik Európáétól. A munkaerő-mobilitás fontos része a kiigazító mechanizmusnak az Egyesült Államokban. A 90-es évek elején és közepén, amikor a védelmi kiadások nagyarányú lefaragása nyomán 10 százalék fölé emelkedett a munkanélküliségi ráta Kaliforniában, sok kaliforniai költözött el az ország más részeibe, ahol könnyebb volt munkát találni. Ráadásul a szövetségi kormány lökést tudott adni Kalifornia gazdaságának kiadásai átcsoportosításával.

Bár a határokon átnyúló munkaerő-mobilitás manapság már magasabb Európában, a nyelvi és kulturális korlátok okán az amerikainál jóval alacsonyabb. A közös agrárpolitikától eltekintve az európai szintű kiadások elenyészőek.

Végül pedig Amerika következetesen elutasította, hogy Európához hasonló módon megkösse a kezét. Az amerikai alkotmánynak az egyensúlyi költségvetést előíró módosítását éppúgy elvetették, mint a Fed alapokmányának megváltoztatását, amely az infláció mellett a foglalkoztatás és a növekedés nyomon követését is előírja.

A nemzetközi valutapiacok ingadozhatnak, és a bizonytalanság magasabb effektív hitelköltségekben jelentkezik. De ezek a kockázatok jóval kevésbé fontosak az egészséges gazdaságirányítással és alacsony eladósodottsági szinttel rendelkező országok számára. A fedezeti ügyletek modern technikáival ráadásul ezek a kockázatok jobban is kezelhetőek. Ma nem a destabilizáló spekuláció jelenti a legnagyobb veszélyt Svédország számára, hanem a rossz monetáris irányítás, értve ezalatt az inflációra való túlzott összpontosítást is, ahogyan azt az EKB csinálja.

Az olyan, jól teljesítő gazdaságok, mint Svédország és Nagy-Britannia, az euró átvételével keveset nyerhetnek, és sokat veszíthetnek - legalábbis egyelőre. A stabilitási paktum ma elnyűttnek tűnik. A nagy gazdaságoknak, mint Német- és Franciaországnak, elnézik, ha megszegik a paktum deficit-előírását. A kisebb országoknak azonban, mint Portugália, nem. Az EKB vélhetően nem foglalkozik majd Svédország különleges igényeivel, így az valószínűleg nem kap akkora mozgásteret, mint nagyobb szomszédai.

Az euró átvétele a jövőben vonzóbbá válhat. Az eurózóna gyenge gazdasági teljesítményéért felelős intézményi keret javulhat, vagy a tőkepiacok ingadozóbbakká válhatnak, elviselhetetlenné téve az árfolyamkockázat költségeit.

Ám az eurózóna belső ügyei rosszabbra is fordulhatnak: a stabilitási paktumot a nagy és a kis országok számára de facto eltérő szabályaival minden bizonnyal mással váltják majd fel. De mivel? A gazdaságpolitika jövőbeli irányával kapcsolatos bizonytalanság a szükségesnél magasabb kamatlábakat eredményezhet az eurózónában, lelassítva a növekedést.

Amikor az eurózóna intézményi változásának irányával kapcsolatos bizonytalanságok elülnek, lehet dönteni az euró átvételéről. Most azonban volt értelme a tagság elhalasztásáról szóló brit döntésnek. Úgy tűnik, a svéd szavazók hasonló bölcsességet mutatnak majd.



Copyright: Project Syndicate