Reformra szorulnak az európai jóléti rendszerek

Nemzetközi összehasonlításban a mostani német reformok a szociális és munkaügyi szabályozásban alkalmazott angolszász (főleg a brit) modell időtállóbb jellegét igazolják, amelynek főbb pontjaihoz a kontinentális Európa nagyobb államai (Francia-, Német- és Olaszország) amolyan politikai fogcsikorgatással kénytelenek alkalmazkodni. Nagy-Britannia - amelyet a nyolcvanas évek elejéig Európa beteg emberének neveztek - Margaret Thatcher reformjainak részeként hajtott végre kíméletlen szerkezetátalakító programot, és vált egy dinamikus, korszerű iparon és szolgáltatásokon alapuló, dinamikus gazdaságú országgá. A hajdani német gazdasági csoda viszont a századforduló tájékán foszlott végképp semmivé, amikor a szívós politikai demagógia nyomán makacsul őrzött szociális vívmányok és a Keletnek adott bőkezű támogatások megrendítették a gazdaság erejét. A sajátos brit-német szerepcsere nyomán az utóbbi időben mindenki Berlinre gondolt, amikor Európa beteg emberéről beszéltek. A hanyatlásra válaszul hozott nagyszámú reformintézkedés viszont méltatást váltott ki: a The Economist azt írta, hogy a thatcherizmus 20 éves késéssel ugyan, de mégis megérkezett Németországba, ahol a megfelelő programot ráadásul egy szociáldemokrata párt kénytelen - a körülmények parancsának engedelmeskedve - végrehajtani.

A reformok európai dimenzióit illetően elemzők rámutatnak, hogy a kontinens valósággal kettészakadt az utóbbi években. Nagy-Britannia mellett Hollandiában és a skandináv államokban ment végbe komoly szerkezeti alkalmazkodás, miközben a három nagy állam - Francia-, Német- és Olaszország - együtt és külön-külön is számos jegyét mutatta a korábban "euroszklerózis" néven említett jelenségnek. Az üzleti világ által üdvözölt módon azonban az utóbbi hónapokban Berlin, Párizs és Róma - időnként egymással versengve - hirdet reformokat, a belső ellenállás leküzdéséhez pedig a kormányok a másik példájából merítenek bátorságot. A folyamat vélhetően még csak a kezdeténél tart, és okkal feltételezhető, hogy Európa most valójában a permanens reformok időszakába lép. A nagy kérdés ezután már csak az lesz, hogy a kilencvenes évek elején - a nagyrészt Francois Mitterrand és a francia szocialisták által kikényszerített - európai szociális chartából mi (és milyen formában) éli túl az átalakulást.

A kontinentális Európa három nagy állama közül a legmarkánsabb reformkurzusra a német kormány vállalkozott, amely - a gyakorta javára írt módon - először a saját szavazóbázisának ellenállását töri meg. Gerhard Schröder német kancellár az első akadályt sikerrel vette, hiszen múlt pénteken - ha szűk többséggel is, de - az alsóház megszavazta az általa javasolt és legvégül kissé fellazított intézkedéseket (lásd keretes anyagunkat). A folyamat az előrejelzések szerint nem állhat meg a munkavállalók vállalati beleszólási jogainak megnyirbálása, illetve az országos léptékű kollektív bértárgyalások és fizetési normák rendszerének felszámolása előtt. A választott kurzusnak előbb-utóbb nyilvánvalóan részévé válik az a művelet, amelyet egy brit kiadvány - Thatcher példájára hivatkozva - a "szakszervezetek kiheréléseként" ajánlott a berlini vezetés figyelmébe. A német ellenzék ugyan kilátásba helyezte, hogy felsőházi többségével élve több változtatást is ki fog kikényszeríteni, egyes jelentések szerint azonban ezek a korrekciók összességükben inkább szigorítják, semmint enyhítik vagy blokkolják az alsóházban megszavazott változatot.