Irányított elnökválasztás volt Oroszországban

Világszerte sokáig fognak még cikkezni arról, hogy az euroatlanti világban kialakult pluralizmusnak milyen torzképét hozta létre az "irányított demokráciának" elnevezett orosz politikai életben a Kreml. Ebből a szempontból a tavaly december 7-ei törvényhozási választások két fő anomáliája ismétlődött meg, de nagyságrenddel súlyosabb formában. Nehéz megmondani, melyik volt a lehangolóbb: a regnáló elnökkel szemben érdemben fellépő ellenzéki politikusok, vagy az indulók egyenlő esélyét jelentő sajtószabadság hiánya.

A valós alternatívát képviselő elnökjelöltekhez, persze, a demokrácia lényegéből fakadóan működő pártrendszer is kellene. A közel 700 oroszországi pártból azonban alig fél tucatról mondható el, hogy a társadalom valamely rétegének politikai érdekeit juttatná kifejezésre. Az etnikai közösségek lázas önszerveződésének korát élő Európából nézve furcsa, hogy a volt Szovjetunió legnagyobb utódállamában egyetlen valamirevaló politikai szerveződés sem képviseli például a mintegy 20 millió muzulmán politikai akaratát. Mire azonban 1990 után a pártok alkalmassá váltak volna a klasszikus érdekartikulációra, a jogaiba visszahelyezett központosító, egyeduralmi hatalomgyakorlás eliminálta magát a többpártrendszert. Putyin első elnöki ciklusának végére még klasszikus értelemben vett jobb- és baloldal se maradt az orosz politikai palettán.

Még mindig van azonban két olyan pártvezető, aki az 1990-es évek elnökválasztási kampányaiban rendre sok millió szavazatot szerzett. De nincs magyarázat rá, hogy a lakosság egyharmadának rokonszenvét bíró kommunisták, illetve a 20 százalékos népszerűséggel rendelkező jobboldali nacionalisták vezére, Gennagyij Zjuganov és Vlagyimir Zsirinovszkij miért nem indult vasárnap Vlagyimir Putyinnal szemben. Nem tudjuk, milyen ígéretekkel vagy fenyegetéssel beszélték le őket erről a Kremlben. Tény, hogy a két becsvágyó politikus tavaly csaknem egyszerre jelentette be: teljesen esélytelen párttársait állítja ki maga helyett. A betegesen Nyugat-gyűlölő, antiszemita Zjuganov meg a Liberális Demokrata Párt élén militánsan birodalmi-revansista Zsirinovszkij iránti különösebb rokonszenv nélkül is azt kell mondani, hogy erőszakos visszaléptetésük megfosztotta Oroszország polgárait a választási lehetőségtől, és már önmagában eldöntötte a vasárnapi elnökválasztás eredményét. Nagy kérdés, mennyire stabil az a politikai hatalom, amely így szerezte meg legitimitását - és amelynek stabilitása a Kremlben a legfőbb érv a világszerte egyre határozottabban bírált autoriter hatalomgyakorlás védelmében.

Hasonlóan nagy kérdés, hogy meddig mehet a 2003 második felétől látványosan felgyorsult viszszarendeződés egy olyan abszurd helyzetben, amikor a plurális demokrácia intézményrendszere formálisan még megvan, de már nem működik. Vlagyimir Putyin első elnöki ciklusa alatt szinte teljesen megszűnt a hatalmi ágak szétválasztása. A már Borisz Jelcin alatt is ingatag bírói függetlenségnek nyoma sem maradt: az ügyészség most már rendszeresen kilátásba helyezi a Kremlnek nem tetsző nagyvállalkozókkal való leszámolást. A Jelcinnel még polgárháborús konfliktusokba keveredett alsóházat a szovjet korszakot idéző 2003. decemberi állami dumaválasztás óta már-már hivatalosan is "zsebparlamentnek" nevezik. Az alkotmány megváltoztatásához szükséges kétharmados többséget biztosító, hatalmi szóval létrehozott Egységes Oroszország Párt sokban az egykori állampárt, az SZKP funkcióit látja el ebben a törvényhozásban. A Borisz Jelcin ellen oly gyakran fellázadt helyi önkormányzatokban most már csak e párt tagja tölthet be valamirevaló funkciót.

Az orosz talajon már a XIX. század utolsó harmadában oly fontos szerepet betöltő önkormányzatiságnak is jószerivel véget vetett Vlagyimir Putyin elnöksége. Ez még az első ciklus legelején történt, és biztos jele volt annak, hogy a fiatal, dinamikus államfő sokban az önmagát túlélt cári korszak és a vereséget szenvedett szovjetrendszer autokrata uralmát hozza vissza. Ekkor, a kezdet kezdetén rendelte el a Kreml az ország katonai körzeteivel megegyező régiók kialakítását, az általa kinevezett, csak neki engedelmességgel tartozó, katonai vagy kágébés múltra visszatekintő helytartókkal az élen. Ezek az elnöki megbízottak éppúgy nem választott tisztségviselők, ahogy az elnöki adminisztráció szürke eminenciásai.

Mindennek persze az égvilágon semmi köze a valódi plurális demokráciához. A vasárnapi elnökválasztás elképesztő körülményeit ezekben a napokban korábban ismeretlen egyetértésben bíráló kormányok, a Kreml szamárbőrként zsugorodó belföldi értelmiségi ellenzéke, a külföldi politikai elemzők előbb-utóbb megegyeznek majd abban is, hogy 2004. március 14-e Putyin uralmának első négy évével együtt lezárta azt a korszakot, amely Oroszországban megteremtette a plurális demokrácia nevében regnáló autoriter rendszer sajátos infrastruktúráját. Most mindenütt a benyújtott számlák, a lázas "kádercserék" sora következik a hatalmas birodalomban. Majd a Kremlben egymással szembeforduló erőcsoportok elkerülhetetlen viaskodása. A pozícióharcból viszonylag keveset érzékel majd a világ, de a győztes ideológia részeként már most is szembesülnie kell a sértett birodalmi tudat verbális és diplomáciai manővereivel. Ezt jelzi a Grúziában, Moldovában, Tádzsikisztánban és Kirgizisztánban állomásozó orosz csapatok kivonása körüli huzavona éppúgy, mint az Európai Unió bővítése miatt a hivatalos Moszkva által egyre nyíltabban hangoztatott gazdasági, sőt politikai kompenzáció követelése.