Hétéves korlátozás: nincs új a nap alatt

A kohéziós országok csatlakozásukkor jóval fejletlenebb munkaerőpiaccal rendelkeztek, mint az akkori EK-átlag. Az agrárszektor súlya sokkal nagyobb volt, a munkanélküliség több helyen igen magas volt, a munkaerő szakképzettsége pedig - különösen a két ibériai országban - jócskán elmaradt a fejlettebb tagországokétól. Nem véletlen tehát, hogy ezen országokban a foglalkoztatási szabályok liberalizációja komoly piaci változásokat okozott.

Írországban az 1970-es évek elején a munkavállalók 27 százaléka a mezőgazdaságban dolgozott, ami még az akkori EK-átlaghoz képest is igen magasnak számított. A most csatlakozó vagy csatlakozni kívánó országok közül csak Lengyelország, illetve Románia megfelelő értéke áll ehhez közel. Az ír agrárszektor magas részesedésének oka elsősorban az 1950-es évekig folytatott gazdaságpolitika volt, amely a mezőgazdaságban meglevő komparatív előnyök kihasználására törekedett.

A munkanélküliség ezzel szemben nem jelentett problémát, a csatlakozást előtt mindöszsze 6 százalék körül volt. Mindez a hagyományosan magas népszaporulat és az akkor még élénkebb bevándorlás mellett különösen figyelemre méltó teljesítmény volt. A hetvenes években még évi 10-20 ezer bevándorló (hazatelepülő) érkezett Írországba, ami az ország 3-3,5 milliós lakosságához képest jelentősnek mondható.

Eközben egyre több ír nő kezdett munkát vállalni: míg 1971-ben kevesebb mint 28 százalékuknak volt állása, 1991-re már a nők 36 százaléka volt részese a munkaerőpiacnak. Figyelemre méltó, hogy míg a dolgozó férfiak száma 1981 és 1991 között gyakorlatilag szinten maradt, addig a munkavállaló nők száma több mint 30 százalékkal növekedett. A kilencvenes évek elején már minden harmadik munkavállaló a gyengébb nemhez tartozott.

Mivel az EK-csatlakozás után a bérek emelkedni kezdtek, egyre többen gondolták úgy, hogy a tanulás kifizetődő. Mind többen vettek részt az oktatásban és képzésekben: 1981-ben még 200 ezren, 1991-ban már 340 ezren tanultak. Így dinamikusan csökkent a munkát vállalók aránya a 15 és 24 év közötti fiataloknál, míg a hetvenes évek végén "babyboom" is jelentkezett, amely az 1990-es évektől volt komoly hatással az ír gazdaságra.

Jórészt a kiharcolt átmeneti derogációk miatt, a munkaerőpiac radikális szerkezetváltása nem következett be a csatlakozás után. Azok lejártát követően azonban az 1980-as évek elejére egyre több ír vállalat került nehéz helyzetbe, ami a munkanélküliek számának növekedéséhez vezetett.

Bár a külföldi vállalatok már ekkor is jelen voltak, nem tudták felszívni a felszabaduló munkaerőt: a korábbi 6 százalékról az évtized második felére 8-10 százalékra, majd az 1980-as évek közepére már több mint 15 százalékra nőtt a munkanélküliség. Így a szegénység növekedése mellett egyre nőtt a kivándorlók száma is: a nyolcvanas években átlagosan évi 20 ezer fővel csökkent a népesség az emigráció miatt.

A gazdasági reformok eredményei 1988 után jelentkeztek, s ezután kezdett valamelyest javulni a munkaerőpiac helyzete is. A reformok egyik alapvető eleme a társadalmi megállapodás volt, amelyben a kormányzat egyeztette gazdaságpolitikai lépéseit a szakszervezetekkel. Az állam garantálta, hogy nem csökken a jóléti szolgáltatások színvonala, csökkentik a szegények adóját, s cserébe a szakszervezet visszafogta bérkövetelését. Ez a megállapodás később is irányelv maradt: a kormányzat és a szakszervezetek évekre előre közösen megállapodik a bérnövekedés ütemében.

Az 1990-es évek középső harmadában, a robusztus GDP-növekedésnek hála, dinamikusan csökkenni kezdett a munkanélküliség. 1994 és 2002 között több mint 50 százalékkal nőtt a foglalkoztatottak száma, gyorsabban, mint az Egyesült Államokban. A kivándorlás üteme is érezhetően csökkent, sőt 1996-tól az országba már többen vándoroltak be, mint ahányan elhagyták az országot. A bevándorlók nagyrészt azokból tevődtek össze, akik korábban elhagyták az anyaországot. Ők az átlagnál magasabban képzettek voltak, tehát visszatértük jótékony hatást jelentett a meglévő munkaerő színvonalára is.

Az ír munkavállalók képzettségi szintje az 1990-es évek vége óta már az európai elitcsoportba tartozik. A német után az ír gazdaságban van a legtöbb jól képzett szakember, mivel a kormányzat a fejlődés során szem előtt tartotta a humán erőforrás fejlesztését, így a GDP egyre növekvő hányadát fordították oktatásra és képzésre.

A csatlakozást követően az agrárszektorban dolgozók száma és aránya fokozatosan csökkent. A 27 százalékos szintről 1981-re 17 százalékra, az 1990-es évek második felére pedig már 10 százalékra csökkent a mezőgazdasági dolgozók aránya, számuk 70 ezerrel csökkent 25 év alatt. Az iparban dolgozók száma ugyan nőtt az elmúlt 30 év során, de részarányuk lett kevesebb, bár így is a munkavállalók közel egynegyede dolgozik e szektorban. Eközben a tercier szektorban munkát vállalók száma 1981 és 1997 között több mint 40 százalékkal nőtt.

Portugália munkaerőpiaca a csatlakozás előtt lényegesen eltért a közösségi átlagtól. 1985-ben a munkaerő 20 százaléka dolgozott az agrárszektorban, szemben az EK 3 százalékos értékével. A szakképzettség is számottevően elmaradt az EK-tagállamokétól. 1987-es adatok szerint a 45 és 54 év közötti népesség 89 százaléka mindössze általános iskolai végzettségű volt, és a 25 és 34 év közötti lakosság 81 százalékos rátája sem mutatott sokkal jobb képet. A csatlakozáskor a portugál munkások termelékenysége mindössze a közösségi átlag negyedét érte el. Ezért nem véletlen, hogy a csatlakozás előtt a legfőbb portugál exportcikkek könnyűipari termékek: a ruházati, textil-, cipő- és bőripari áruk voltak.

A hetvenes években lezajlott forradalom után a munkaerőpiac az állam beavatkozásának hatására igen merevvé vált. Az új rendszerben ugyanis a munkásokat tilos volt elbocsátani, és emelkedett a munkaerő költsége is. A csatlakozást követő második évben, 1988-ban változtattak ezen: a munkaerő-piaci reform értelmében a szerződéseket rövidebb időre is megköthették, és a munkaerőköltség is visszatért a forradalmat megelőző szintre. Mindez jótékony hatással volt a vállalati hatékonyság növekedésére.

A munkanélküliség Portugáliában már a csatlakozás pillanatában is alacsonyabb volt, mint a közösségi átlag. A belépést követően a munkanélküliség folyamatosan csökkent, a foglalkoztatás nőtt. 1993-ig a munkanélküliség 4-5 százalékosra apadt, majd 1996-ra felkúszott 7 százalék fölé, mára viszont visszatért az 5 százalékos szintre.

A portugálok szabad munkavállalását 7 évig korlátozták, kivéve Luxemburgot, ahol az átmeneti időszakot tíz évben határozták meg, mert már korábban is komoly portugál kolónia telepedett le a kis államban. Végül a munkaerő szabad áramlása 1993. január elsejétől vált valósággá a portugálok számára.

A csatlakozást követően a foglalkoztatottság szerkezete is javult. 1996-ig a mezőgazdaságban dolgozók aránya a felére, mintegy 10 százalékra csökkent, de még így is több mint kétszerese volt az akkori EU-átlagnak. Ezzel párhuzamosan az iparban dolgozók száma növekedett, ellensúlyozva a mezőgazdasági munkások csökkenését. A módosulás nagyrészt a gazdaság szerkezeti modernizációjának és a főként az ipari és a szolgáltatói szférába áramló külföldi tőkének köszönhető. Ám fontos látni, hogy a változás nem köthető közvetlenül az EK-csatlakozáshoz, hiszen az már évtizedekkel korábban megkezdődött.

A portugál munkások szakképzettsége is javult a csatlakozás után, de ahhoz, hogy utolérjék az uniós átlagot, még hosszabb időre van szükség. Azoknak az aránya, akik csak a kötelező, elemi tanulmányaikat végezték el - ez legfeljebb 9 évi tanulást jelent - 1991-re 85, majd az évezred végére 72 százalékra csökkent. Emelkedett azoknak a száma is, akik felsőfokú képzésben vettek részt: arányuk 1991-ben még 5 százalék, tíz évvel később már ennek a duplája volt. Bár az aluliskolázottak száma még mindig elég magas az országban, a 15 és 24 év közöttiek képzettségi szintje már nem tér el jelentősen az Európai Unió átlagától. Igaz, ha az idősebbeket veszszük figyelembe (25-59 évesek), a lemaradás még érezhető: 78 százalékuk alapfokú, vagy annál alacsonyabb végzettségű volt az ezredfordulón, míg valamilyen középiskolát 12, felsőfokút 10 százalékuk végzett.

Spanyolországban az 1970-es évek elejétől gyakorlatilag a csatlakozást megelőző évig a munkanélküliségi ráta folyamatosan emelkedett. Egy-másfél évtized alatt 4-5 százalékról 15 fölé nőtt a munkanélküliség, mivel közel 2 millió állás szűnt meg. E kedvezőtlen folyamat oka egyrészt az olajárrobbanás hatása volt a korszerűtlen és a külföldi versenytől védett Spanyolország számára. Másrészt nagyban hozzájárult a munkavállalók elbocsátását korlátozó, nemzetközi összehasonlításban az egyik legszigorúbb előírások megléte és a bérek törvényi szabályozása is. Ráadásul akkoriban a spanyol munkavállalók képzettségi szintje rendkívül alacsony volt, 80 százalékuknak középiskolai végzettsége sem volt a hetvenes évek végén.

A csatlakozás után megindult a munkaerőpiac reformja. Elsőként engedélyezték, hogy a vállalatok határozott időre is szerződtethessenek munkavállalót. Ennek az lett a következménye, hogy az 1990-es évek közepére már az EU-ban itt volt a legmagasabb a fix idejű munkaszerződéssel rendelkezők aránya, 1995-ben ez 35 százalék. A lista következő helyein Portugália és Írország áll.

Az elbocsátás költségét 1994-ben mérsékelték jelentősen: a végkielégítés maximuma 42-ről 24 hónapra csökkent. Részben ennek is köszönhető, hogy a fix idejű szerződések aránya csökkenni kezdett, és mára 30 százalék közelébe ért. Emellett a munkaerő képzettsége is folyamatosan javul. Az országos átlagban a középiskolánál alacsonyabb végzettségűek aránya 60 százalék alá csökkent, de ez az érték a 35 év alattiakat vizsgálva lényegesen jobb, 45 százalék körüli.

A spanyol reformok néhány éves késéssel követték a portugál lépéseket, csak a háromoldalú megállapodás volt az, amelyben Spanyolország megelőzte Portugáliát. A kormányzat, a munkaadók és a szakszervezetek tárgyalását foglalja törvénybe. A spanyol rendszer már 1978 óta működik, míg bevezetésére Portugáliában csak a csatlakozás évében került sor.

A görög munkaerőpiac számára az 1981-es EK-csatlakozás nem hozott érdemi változást. Sőt, 1982-ben a kormányzat úgy döntött, hogy a bérek indexálásával kezdi el élénkíteni az évek óta lassan növekedő gazdaságot, míg az elbocsátásokat továbbra is szigorú szabályozásokkal kívánták megállítani. Ezzel a görög munkaerőpiac még rugalmatlanabbá vált. A fordulat a kilencvenes évek elején következett be, amikor megszüntették a bérindexálást. Az állam fokozatos visszaszorulása mellett a munkaerőpiac szerkezete is változásnak indult. A szolgáltatói szektor szerepe egyre nagyobb lett, főként a mezőgazdaság "rovására", de az ipari szektor is veszített részesedéséből.

Az évtized elején a foglalkoztatottak száma növekedésnek indult: főként az alkalmazásban állók száma nőtt, míg az önfoglalkoztatottaké csökkenni kezdett. A foglalkoztatás 1992 és 2002 között közel 300 ezerrel nőtt, ami nagyrészt a nők egyre nagyobb arányú munkába állásának volt köszönhető. A teljes emelkedés 82 százalékát a női foglalkoztatottak számának növekedése adta.

Az agrárszektorban dolgozók aránya ugyanebben az időszakban 22-ről 16 százalékra, az ipari alkalmazottaké 20-ról 15 százalékra csökkent, míg a szolgáltatói szektor részesedése 58-ról 69 százalékra ugrott. E kedvezőnek értékelhető folyamatnak ugyanakkor kedvezőtlen oldala is volt: annak ellenére, hogy nőtt a foglalkoztatottak száma, a munkanélküliségi ráta 2002-ben közel 10 százalékos volt, szemben a nyolcvanas évekbeli 7-8 százalékos szinttel. A munkanélküliség növekedésére alapvetően az emelkedő aktivitási ráta volt "kedvezőtlen" hatással.

A négy ország tapasztalatai alapján nehéz az itthon is érvényes tanulságok levonása. Magyarországon az agrárszektor súlya nem olyan jelentős, mint a kohéziós országokban volt csatlakozásukkor, és a nők szerepe is nagyobb a foglalkoztatottak körében. A munkaerőpiacra vonatkozó szabályok nem szigorúak, s a munkaerő képzettségi szintje szintén magasabb.

Az unió nem a most csatlakozó országoknál alkalmazza először a hétéves átmeneti korlátozást az új munkavállalókkal szemben. Az olcsó munkaerőtől való, sokszor nem túl megalapozott félelem a magasabb bérű országok számára egyfajta "mumus", amelytől a politikai vezetés igyekszik "megóvni" a gazdaságot.

Azokban az ágazatokban, amelyeknél derogációt kaptunk, gyakorlatilag csak kitolódott az iparágat érő sokk. Ezért kérdés, hogy a magyar mezőgazdaságban foglalkoztatottakra miként hat a csatlakozás. Egy részük várhatóan munkanélkülivé válik és más ágazatban kell elhelyezkedniük. Emellett az alternatív foglalkoztatási formák elterjedésének köszönhetően alighanem javul az aktivitási arányszám is, amely ma még igen alacsony. Ugyanakkor amennyiben az ország képes kihasználni az EU-tagsággal járó előnyöket, és a gazdaság egy fenntartható növekedési pályára áll, ahol a termelékenység is fokozatosan javul, a bérszínvonal is lassan emelkedni fog.