Konjunktúraunió

Az elmélet szerint a valutaunió előnyeinek kiaknázása attól függ, hogy azok az országok, amelyek az uniót létre akarják hozni, rendelkeznek-e bizonyos közös jellemzőkkel ("optimális valutaövezeti tulajdonságok"). Ezek közül a tulajdonságok közül a konjunktúraciklusok hasonlósága meghatározó szerepet játszik, mivel ha a ciklusok szinkronban vannak egymással, akkor minimális a független monetáris politika feladásának költsége. Következésképpen, amikor az euróövezethez való csatlakozás megfelelő időzítéséről esik szó, a maastrichti konvergenciakritériumok teljesítése (az infláció, a hosszú lejáratú kamatlábak, az államháztartási hiány, az államadósság és az árfolyamok stabilitása az ERM II-n belül) mellett más tényezőket is figyelembe kell vennünk. Azt a kérdést is meg kell vizsgálni, hogy a konjunktúraciklusok megfelelően összehangoltak-e ahhoz, hogy az új tagországok számára ne legyen hátrány a monetáris és árfolyam-politika függetlenségéről való lemondás.

A kutatásunk kettős célt tűzött ki maga elé. Egyrészt azt vizsgálja, hogy jelenleg milyen szinten esnek egybe a közép- és kelet-európai országok konjunktúraciklusai az euróövezet tagországainak ciklusaival és hogy ez hogyan viszonyul az euróövezet tagországai közötti jelenlegi és múltbeli szinkronizáció szintjéhez. Másrészt a kutatás arra keresi a választ, hogy az euróövezet tagországaiban a konjunktúraciklusok időben hogyan közeledtek egymáshoz, különös tekintettel arra, hogy felgyorsult-e ez a közeledés 1993-97 óta, a GMU megalakulását megelőző felkészülési időszakban. A második kérdéskör azért is lényeges, mert a szakirodalom szerint a valutaunióban való részvétel már magában is a konjunktúraciklusok hasonlóságának növekedéséhez vezethet. A szakirodalom ezt a jelenséget "az optimális valutaövezetek endogén természetének" nevezi. Két neves amerikai közgazdász, Jeffrey Frankel és Andrew Rose erős kapcsolatot találtak ugyanis a kereskedelem integráltsága és a konjunktúraciklusok egybeesése között. Ezért ha a valutaunióban részt vevő országok esetében a kereskedelem integráltsága növekszik, akkor a valutaunió a konjunktúraciklusok összehangoltságát is fokozza. Azt is kimutatták ugyanakkor, hogy a valutaunióban való részvétel lényegesen megnöveli a kereskedelmi forgalmat, és ebből a tényből arra lehet következtetni, hogy egy ország könnyebben tudja teljesíteni a valutaunióhoz való csatlakozás feltételeit a csatlakozás után, mint előtte. Azaz ha a közép- és kelet-európai csatlakozó országok számíthatnak arra, hogy amint a GMU tagjaivá válnak, konjunktúraciklusaik nagyobb szinkronizáció felé mozdulnak el, akkor kevésbé lesz szükségük arra, hogy törődjenek a kezdeti egyedi sajátosságokkal.

Az optimális valutaövezetek kritériumainak endogén jellegét a GMU esetében még az is erősíti, hogy a közös monetáris politika és a stabilitási és növekedési egyezmény alapelvére támaszkodó fegyelem kizárja, vagy legalábbis csökkenti a gazdaságpolitikai eredetű sokkokat. Amennyiben a hazai gazdaságpolitikai döntések a sokkok egyik fő forrását jelentik, akkor a GMU-tagság csökkenti a sokkok aszimmetriájának kockázatát.

Másrészről azonban a kereskedelem integráltsága specializálódáshoz vezethet, és ezzel nőhet az aszimmetrikus sokkok valószínűsége, amelyet egy neves amerikai közgazdász, Paul Krugman Massachusetts példáján illusztrált. Massachusetts ugyanis jelentős mértékben specializálódott a technológiai iparágra, azon belül is egyes szektorokra (számítógépek, orvosi készülékek, precíziós katonai készülékek), amely termékek kereslete az USA-n belül fellendülőben volt a nyolcvanas években, így jelentős beruházási és exportboom alakult ki, amelyet tőkebeáramlás kísért. A munkanélküliség az USA-átlag felére csökkent, és a technológiai szektor fellendülése a szolgáltatói szektort is fellendítette, és az ingatlanárak is jelentős mértékben szárnyaltak. A nyolcvanas évek végén azonban lecsökkent a kereslet az állam fő termékei iránt, amelynek jelentős gazdasági visszaesés lett a következménye, a tőkebeáramlás megcsappant, a beruházások nagymértékben visszaestek, az ingatlanárak zuhantak, a munkanélküliség négyszeresére emelkedett, és munkaerő-elvándorlás kezdődött. Krugman szerint a specializálódás következményeképpen a hosszú távú növekedési lehetőségek is megváltoznak, és Európának is fel kell készülnie arra, hogy megfelelő intézményrendszerrel a specializáció esetleges kedvezőtlen következményeit kezelni tudja. Bár ez egy jogos felvetés, az euróövezethez korábban csatlakozott országok példáján nem látszik beigazolódni, amint erre rövidesen rámutatunk.





>> A vizsgálat tárgya

és módja



Kutatásunkkal több ponton szeretnénk hozzájárulni a konjunktúraciklusok együttmozgásáról szóló szakirodalomhoz. Először is, számos ország adatait vizsgáljuk: nyolc közép- és kelet-európai ország, tíz euróövezeti tagország, valamint kontrollcsoportként a GMU-hoz nem csatlakozó három európai állam mellett öt további országot is megvizsgálunk. A közép- és kelet-európai országok esetében az elmúlt tíz évet, míg a többi ország esetében általában az elmúlt húsz év adatait vettük alapul. Oroszországot is bevontuk vizsgálódásaink körébe, hogy dokumentálni tudjuk a közép- és kelet-európai országok korábban fontos kereskedelmi partnerének számító országhoz viszonyított szinkronizáció változását. Másrészt, bár megjelentek már olyan tanulmányok, amelyek a közép- és kelet-európai országok szélesebb vagy szűkebb csoportját elemzik konjunktúraciklusaik hasonlóságának szempontjából, de ezek az írások csak a GDP-re vagy az ipari termelésre koncentrálnak, míg mi a GDP főbb felhasználási és ágazati összetevőit is elemezzük. Az optimális valutaövezetek és a közös monetáris politika szempontjából fontos tudni, hogy mennyire vannak összhangban a GDP-nek azon összetevői, amelyek az aggregált keresletet mozgatják, és ezáltal az inflációt is befolyásolják. Harmadsorban, vizsgálatunk eredményeinek erőteljesebb megalapozása érdekében a konjunktúraciklusok hasonlóságának mérésére ötfajta mutatót, két szűrőtechnikát és két euróövezeti konjunktúramérőt alkalmaztunk. Az eddigi közép- és kelet-európai országokkal foglalkozó empirikus kutatások többnyire csak Németországot vették alapul az együttmozgás méréséhez a ciklusok korrelációinak megállapításánál. Mi ezzel szemben a ciklusok fáziseltolódását, ingadozását, tartósságát (perzisztenciáját) és az európai sokkokra vonatkozó reakcióikat is vizsgáltuk. Magas korreláció, kisebb fáziseltolódás, hasonló ingadozás, hasonló tartósság és az impulzusválaszok azonossága a közös monetáris politikát az előnyösebbé teszi egy valutaunióhoz tartozó országban. Minden számításunkat a konjunktúraciklusokról szóló szakirodalom két legelfogadottabb szűrőtechnikájával végeztük. Mindkét technikának vannak hiányosságai, de ha mindkettő hasonló tendenciát fed fel, az eredményt megbízhatóbbnak lehet tekinteni. Végül, mivel bennünket a gazdasági folyamatok hasonlóságának kérdése elsősorban az egész euróövezettel és nem csak a német gazdasággal való összehasonlítás tekintetében érdekel, az egyes országok jellemzőit az euróövezeti konjunktúra jellemzőihez viszonyítjuk, melynek szintén két lehetségres mérőszámát használjuk.





>> Eredmények

a GMU-országokra



Az 1. ábra az egyes országok GDP-ciklusainak korrelációját mutatja az euróövezet ciklusához viszonyítva. Az 1/a részábrán az új kelet-közép-európai országok, az 1/b részábrán az EMU-tagok eredményei láthatóak.

Az ábra egymást követő ötéves időszakokban mutatja a korreláció értékét, így a korreláció időbeli alakulásáról is képet alkothatunk.

Mivel a GDP-n kívül annak fontosabb komponenseit is megvizsgáltuk, ezért az eredmények áttekinthető bemutatásához az országokat szinkronizációjuk mértéke alapján csoportosítottuk az 1. táblázatban. A GMU-tagokat két csoportra oszthatjuk fel: a "mag" országokra (Ausztria, Belgium, Francia-, Német-, Olaszország és Hollandia), amelyek nagyobb fokú szinkronizációt mutatnak, és a "periféria" országaira (Finnország, Írország, Portugália, Spanyolország), amelyek alacsonyabb együttmozgással jellemezhetők. Szintén egy külön csoportba soroltuk a GMU-n kívüli európai uniós országokat (Dánia, Svédország és az Egyesült Királyság) és Svájcot, továbbá külön mutatjuk be az USA-t, Japánt és Oroszországot.

Figyelemre méltó, hogy a GMU magországai nagyfokú összehangoltsággal rendelkeznek minden általunk használt mutató (úm. magas korreláció, alacsony ingadozás, kicsi fáziseltolódás, hasonló és hosszabb tartósság, hasonló impulzusválasz) alapján, és ez nemcsak a GDP-re, hanem annak komponenseire is igaz. 1993-97 és 1998-2002 között, tehát a GMU-ra való felkészülés és az azt követő tagság időszakában a szinkronizáció jelentősen megnövekedett. Ugyanezek az általános trendek igazak a periferikus GMU-országokra is, de szinkronizációjuk szintje kevésbé magas, különösen a fogyasztás (3. ábra) és a szolgáltatások tekintetében. Érdemes megjegyezni, hogy a hat magországból öt az EU alapító tagállama és a hatodik, Ausztria a 70-es évek közepe óta valutája árfolyamát a német márkához kötötte. A periféria országaiban alacsonyabb volt az egy főre jutó jövedelem, és fokozatosan felzárkóztak az EU növekedési átlagához, ami oka lehetett annak, hogy az üzleti ciklusok lassabban konvergáltak, hiszen a felzárkózási időszakot jelentősebb országspecifikus sokkok és bizonytalanságok kísérhették. Egy másik ok az lehet, hogy ezek az országok sokkal később csatlakoztak az EU-hoz, és ezáltal később integrálódtak az EU kereskedelmébe is.

Vajon a fent vázolt trendek bizonyítják-e az optimális valutaövezetek endogenitását? Első pillantása azt mondhatnák, igen, hiszen az együttmozgás minden GMU-tagállamban megnövekedett a GMU-ra való felkészülés kezdete óta, amikor az egyes országok megkezdték a maastrichti nominális konvergenciakritériumok teljesítésének folyamatát az euró 1999-es bevezetése jegyében. Hogy miért nem jutunk egyértelmű megállapításra ezzel az interpretációval kapcsolatban, annak az az oka, hogy a nem GMU-tagországok, de még az USA és bizonyos fokig Japán és Oroszország is nagyobb együttmozgást mutatott fel az euróövezeti ciklussal. Ez pedig a "globális üzleti ciklus" felbukkanására mutat rá, amit számos szerző is kimutatott.

Ugyanakkor vannak jó híreink is az optimális valutaövezetek endogenitásának pártján állók számára. Először, a GMU magországaiban igen magas a szinkronitás, és a periferikus GMU-tagok is e szint felé közelítenek. Másodszor, a szinkronitás még a hagyományosan kevésbé összehangolt GDP-komponensek, nevezetesen a magánszféra fogyasztása és a szolgáltatások esetében is magas lett. A fogyasztás azonban továbbra is kevésbé van szinkronban, mint a GDP. A GMU-hoz vezető és a tagság ideje alatti nagyobb pénzügyi integráció, több verseny, csökkenő külkereskedelmi költségek, ideértve a különálló valuták megszüntetését és a konvergáló gazdaságpolitikák bizonyára szerepet játszottak a konjunktúraciklusok nagyobb szinkronizációjában. Ám az üzleti ciklusok korrelációja egy evolúciós folyamat, és amint egy neves amerikai professzornak, Kenneth Rogoffnak a "kőből főzött leves" meséhez hasonlatos példázata emlékeztet, mindezeket az okokat nem tulajdoníthatjuk egyetlen összetevőnek, az eurónak. Mindezek után azzal érvelhetünk, hogy az üzleti ciklusok GMU-n belül megfigyelt erős korrelációja inkább teszik megfelelővé, semmint problémává a közös monetáris politikát a jelenlegi tagok számára.





>> Eredmények

az új EU-tagországokra



Áttérve a közép- és kelet-európai országokra, ezeket alapvetően három különböző csoportra oszthatjuk fel: Magyar-, Lengyelország és Szlovénia, amelyek a leginkább szinkronban vannak - legalábbis a GDP alapján -; Csehország és Szlovákia, amelyek kevésbé szinkronizáltak; továbbá a balti államok, amelyek egyáltalán nem mozognak szinkronban. Figyelemre méltó, hogy az első csoportba sorolt három országban drámai módon javult a GDP, az ipari termelés és az export szinkronja, és 1998-2002-re a GMU magországaiéhoz hasonló szintre ért, a perifériás GMU-tagok szintjét pedig meghaladta (1. táblázat). E három közép- és kelet-európai ország rövid időn belül képes volt arra, hogy teljesen átstrukturálja termelését, s a keleti blokk felől az EU felé terelje exportját, ami az euróövezet konjunktúraciklusával való erős korrelációhoz vezetett. A privatizáció és a működőtőke-beáramlás döntő szerepet játszott e folyamatban.

A 2. ábra a GMU részesedését mutatja a vizsgált országok exportjából, melyből azt láthatjuk, hogy ez a részesedés a fenti három közép- és kelet-európai ország exportjában nagyon magas. Sokan érvelnek ugyanakkor a mellett is, hogy bár a kereskedelem összhatása jelentős a ciklusok szinkronizációjára, de főleg az ágazaton belüli kereskedelem fejti ki hatását, és nem ágazatok közötti. Az EU és a közép- és kelet-európai országok ágazaton belüli kereskedelmének vizsgálatai pontosan azt mutatják, hogy Magyar-, Lengyelországban és Szlovéniában ez magas, mégpedig olyan magas, mint néhány GMU-tagországé.

Nagyon valószínű, hogy Csehország és Szlovákia kisebb mértékű ciklusos szinkronja az 1990-es évek első felében tapasztalt nem kielégítő reformoknak és makrogazdasági egyensúlyhiányoknak volt köszönhető, amelyek 1997-ben, illetve 1998-ban valutaválságokhoz vezettek Csehországban és Szlovákiában, amit recesszió követett. Mivel a reformokat felgyorsították, és a növekedés újraindult, e két ország az elkövetkező években valószínűleg eljut a szinkronizációnak arra a szintjére, amelyet az előbb említett három kelet- és közép-európai ország már elért.

A balti országok szinkronhiánya valószínűleg azokat a sokkokat tükrözi, amelyeket az 1998-as orosz válság nyomán szenvedtek el. A balti államok gazdasági és kereskedelmi kapcsolatai Oroszországgal akkoriban sokkal kiterjedtebbek voltak, mint a többi kelet- és közép-európai országéi. Ez megmutatkozik az orosz gazdasági ciklussal való jelentős pozitív korreláltságban 1993-97 között. Egy másik tényező, amelyet érintettünk, az EU és a balti államok közötti ágazaton belüli kereskedelem kisebb részaránya lehet. Végezetül, a balti országok jelentős kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeznek a skandináv államokkal, és a skandináv országok harmonizáltsága az euróövezettel nem olyan erős.

Az összes kelet- és közép-európai országban - tehát a GDP alapján erős korrelációt mutató országokban is - minimális, sőt olykor negatív a magánfogyasztás, és ennek megfelelően a szolgáltatások korrelációja a GMU konjunktúraciklusával (3. ábra). Csak találgathatunk e fejlemény okait illetően. A vizsgált időszakban a kereskedelmet és a tőkeáramlást liberalizálták, és ennek inkább nagyobb, mint kisebb együttmozgást kellett volna eredményeznie. Azonban a tőkeáramlás liberalizálása több közép- és kelet-európai országban is fokozatosabban ment végbe, mint a kereskedelem liberalizációja. Ezenkívül amiatt, hogy a reformokat megelőzően a tőkepiacok működését évtizedekig korlátozták, az információáramlás tökéletlensége és a hazai pénzpiacok preferálása is bizonyosan hozzájárultak ahhoz, hogy a kockázatmegosztás és a fogyasztássimítás gyengébb lett. Az adatok is erre utalnak: a közép- és kelet-európai országok külföldi befektetései elhanyagolható értékűek a GDP-hez viszonyítva, amely éles ellentétben áll a korábbi EU-tagok külföldi befektetéseinek GDP-hez mért arányával.

A fogyasztási ciklusok hasonlóságának hiányát az is indokolhatja, hogy ezek az országok aszimmetrikus sokkoknak voltak kitéve, és ezekre a lakossági fogyasztás sajátosan reagált. Mint köztudott, az 1990-es évek elején a volt Szovjetunióval folytatott kereskedelem összeomlása és a piacorientált reformok (az árak és a kereskedelem liberalizációja, az állami támogatások csökkenése, az infláció növekedése) miatt minden közép- és kelet-európai országban drasztikusan csökkentek a jövedelmek, és ez a fogyasztás nagymértékű csökkenését hozta magával. Az 1990-es évek közepétől a reformok térhódításával javult a helyzet, az új beruházások nyomán beindult a termelés, de a néha laza fiskális politikától és nagy béremelésektől is felfűtött fogyasztói kereslet a fogyasztás erőteljes növekedéséhez vezetett. Ezek a fejlemények, amelyek nem egy időben zajlottak le minden közép- és kelet-európai országban, minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a lakossági fogyasztás ciklusai megfigyelhetően eltértek a GMU-tagországokban tapasztalt fogyasztási ciklusoktól. Azt, hogy a közép- és kelet-európai országok nagyobb sokkoknak voltak kitéve, onnan is láthatjuk, hogy a lakossági fogyasztási ciklusok ingadozása sokkal nagyobb, és a fáziseltolódás sokkal hosszabb, mint az euróövezethez tartozó országoknál.

A fenti meggondolások alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a lakossági fogyasztási ciklusok eltérése a GMU ciklusaitól ideiglenes jelenség, mely akkor fordul majd meg, amikor a gazdaság szereplői jobban megismerik a kockázatmegosztásban rejlő lehetőségeket, és (ami még ennél is fontosabb) amikor majd a reformok bevezetése miatti sokkok hatása leülepszik és a fogyasztási szokások egy simább, hosszú távú mintát kezdenek követni.

Mivel a szolgáltatások a fogyasztás nagy részét teszik ki, nem meglepő, hogy hasonló tendenciákat mutatnak, mint a lakossági fogyasztás: a ciklusok egybeesésének növekedése az euróövezet és a kontrollcsoport országaiban és a ciklusok hasonlóságának csökkenése a közép- és kelet-európai országokban. Hasonlóképpen a közép- és kelet-európai országokban a ciklusok ingadozása nagyobb, a fáziseltolódás hosszabb és a tartósság rövidebb, mint az euróövezet és a kontrollcsoport országaiban. Végül a beruházások ciklikusságának korrelációja nem tér el lényegesen attól, amit már a fogyasztás esetében megállapítottunk.





>> Gazdaságpolitikai

következtetések



Azt találtuk tehát, hogy az euróövezeten belül a ciklusok együttmozgása növekedett mind a GDP-t, mind pedig annak főbb komponenseit tekintve. A csatlakozó országok közül háromnál erős együttmozgást találtunk a GDP-t tekintve, azonban a fogyasztási ciklusok ezekben az országokban egyáltalán nem szinkronizáltak az EU ciklusaival. A fogyasztás jelentős részarányt képvisel az összkeresleten belül, ezért feltehetjük a kérdést, vajon bölcs dolog-e egy ország részéről feladni monetáris politikai függetlenségét, ha a fogyasztás nem korrelál, még akkor is, ha a GDP magas fokon korrelál az ipari termelés és az export korrelációjának hatására. E kérdést több szempontból is megvizsgáltuk. Először is azt állítottuk, hogy a fogyasztás korrelációjának hiányát a fogyasztási magatartás hirtelen változásai és a kockázatmegosztás gyenge volta idézte elő, köszönhetően a nagyobb információs korlátnak és a hazai pénzügyi piacok preferálásának. Úgy hisszük, e tényezők hatásai csökkennek, és a magánfogyasztás korrelációjának hiánya csupán átmeneti jelenség.

Másodszor, az elégségesség kérdését is meg kell vizsgálni. Semmi nincs az idevágó elméletben, amelynek segítségével meg lehetne alapozni a valutaunióban való részvételhez szükséges szinkronizáció mértékét. Elegendő lehet megbizonyosodni arról, hogy az új belépő nem sokkal sajátosabb tulajdonságokkal rendelkezik a már tag országokhoz képest. Az Egyesült Királyság pénzügyminisztériumának úgynevezett Öt teszt tanulmánya, amely többek között az Egyesült Államokat mint valutauniót is vizsgálta, arra a következtetésre jutott, hogy egy valutaunió képes akkor is virágozni, ha az üzleti ciklusok régiónként meglehetősen eltérőek. Ennek az az oka, hogy a pénzügyi piaci integráció, az árak és bérek rugalmassága és a munkapiaci mobilitás hozzásegít az aszimmetrikus sokkokhoz való alkalmazkodáshoz. Ám ha a bérek ragadósak és a munkaerő-mobilitást nyelvi és kulturális akadályok korlátozzák, felvethetnénk, hogy amennyiben az összkereslet fő komponenseinek ciklusai nagyon eltérőek, a független monetáris politika feladása nem az optimális megoldás lenne. Ez ellen szól az az érv, hogy amint arról már szó esett, egy valutaunióban való részvétel már önmagában a konjunktúraciklusok nagyobb fokú harmonizációját eredményezi. Ezen túlmenően az olyan kis, nyitott országok számára, mint amilyenek a közép- és kelet-európai államok, a független monetáris politika mozgástere meglehetően korlátozott, és figyelembe kell vennünk azt az érvelést is, miszerint az árfolyam-rugalmasság legalább annyira lehet sokkok forrása, mint sokkelnyelő. Végezetül, az ellentétes kérdést is fel kell tennünk, hogy vajon a monetáris függetlenség megőrzése mellett szóló érvek elég erősek-e ahhoz, hogy ellensúlyozzák a monetáris unióban való részvételből származó hasznot. Véleményünk szerint nemleges a válasz erre a kérdésre, és az új EU-tagoknak határozottan törekedniük kell arra, hogy az euró bevezetéséhez szükséges feltételeket mielőbb teljesítsék.