Köztudott, hogy ha a hazai GDP/fő reálszintjét össze akarjuk hasonítani egy másik országéval, nem a hivatalos árfolyamot, hanem a vásárlóerő-paritását kell átváltási kulcsként használni. Ellenben korántsem köztudomású, hogy amennyiben a hazai GDP valamely felhasználási komponensének (például a közösségi fogyasztás vagy az állóeszköz-felhalmozás) volumenét kívánjuk egy másik országéval egybevetni, akkor erre a célra a GDP vásárlóerő-paritása (a továbbiakban GDP-VEP) nem alkalmas. Ez ideig azonban az OECD, illetve az Eurostat a GDP-VEP mellett csupán a háztartások fogyasztási kiadásaira vonatkozó vásárlóerő-paritásokat tette általánosan hozzáférhetővé. A közelmúltban lényegesen javult a helyzet: az Eurostat honlapjáról immár szabadon letöltetők a GDP-VEP öszszetevői, továbbá az OECD és az Eurostat közös kiadványaként, Purchasing Power Parities and Real Expenditures - 2002 Benchmark Year címmel megjelent egy igen fontos kötet (a továbbiakban: OECD-Eurostat, 2004), amely alapvető támpontokat nyújt a makroszintű nemzetközi összehasonlításokhoz.

- Vásárlóerő-paritás: mire jó, és mire nem?

2002-ben Magyarországon az egy főre jutó GDP 1,65 millió forintot, az EU15-ben 24 143 eurót tett ki. Ha a magyar adatot a hivatalos árfolyamon (243 forint/ euró) számítjuk át, 6782 eurót kapunk, ez az EU15 28 százaléka. E jelentős nominális távolság azonban kétféle hatásból ered: egyrészt alacsonyabb az árszintünk, másrészt alacsonyabb a hazai GDP/fő volumene, mint az EU15-térségben. E két tényező különválasztását a vásárlóerő-paritás teszi lehetővé, amely azt mutatja, hogy meghatározott áru-, illetve szolgáltatáskörre (az adott esetben a GDP-re) nézve valamely ország pénzének hány egysége rendelkezik ugyanakkora vásárlóerővel, mint a referenciavaluta egysége. A referenciavaluta lehet egy ország pénze (az OECD a dollárt használja viszonyítási pontnak), de erre a célra egy képzetes pénznem is megfelel: az Eurostat a PPS-t (Purchasing Power Standardot) vezette be mértékegységként, amely úgy van definiálva, hogy 1 PPS vásárlóereje azonos 1 euróéval az EU egészének szintjén. Másként kifejezve: az EU25 árszínvonala PPS-ben és euróban kifejezve pontosan megegyezik.

Visszatérve a GDP/fő szintbeli összehasonítására: 2002-ben a GDP-re vonatkozó vásárlóerő-paritás szerint Magyarországon 132,9 forint, az EU15-ben pedig 1,042 euró ért 1 PPS-t, így az utóbbi térség átlagát tekintve 1 euró vásárlóereje 127,5 forintéval volt egyenlő. Ezzel az átváltási kulccsal számolva 12 920 euró volt a hazai GDP/fő "volumene", ez az EU15-régió 54 százalékának felel meg. Az árfolyamon, illetve vásárlóerő-paritáson történő összehasonlítás egybevetéséből az is kiderül, hogy 2002-ben a hazai GDP árszínvonala az EU15 térségének mintegy 53 százalékán állt (6782/12 920=127,5/243@53 százalék). Az 53 százalékos ár- és az 54 százalékos volumenlemaradás együtt adja ki a megközelítően 28 százalékos nominális lemaradást (0,53×0,54@0,28).

Ezen a ponton azonban el kell oszlatni egy gyakori félreértést. Az, hogy összehasonlítható árakon mérve az EU gazdagabb térségéhez viszonyított reálfejlettségünk sokkal magasabbnak mutatkozik, mint árfolyamon átszámítva, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a hazai GDP "valóságos" terjedelme nagyobb (egy lakosra jutó szintje magasabb) lenne, mint amit a folyó áras adatok mutatnak. A vásárlóerő-paritáson való számbavétel egyedüli célja a nemzetközi öszszehasonlíthatóság, a skála közepe azonban bárhol elhelyezhető. (Ha például az EU15 helyett Magyarországot tesszük e skála 100-as pontjára, akkor a fejlettebb EU-tagországok nominális GDP/főjének indexe 356, annak reálértéke pedig 187 körül lesz.)

Egy másik gyakori félreértésre a bevezetőben már utaltam. A GDP-VEP előbb árucsoportokra, majd pedig a GDP főbb felhasználási tételeire vonatkozó vásárlóerő-paritásokból épül fel. Ha tehát nem a GDP egészét, hanem annak egyes felhasználási összetevőit kívánjuk reálértéken nemzetközileg összemérni, akkor erre nem a GDP-VEP-et, hanem az összehasonlítandó felhasználási tételek saját vásárlóerő-paritását kell használni.

A GDP-re vonatkozó VEP helytelen alkalmazásának példáival néha olyan helyeken is találkozhatunk, ahol ezt a legkevésbé várnánk, így például az Eurostat, vagy az Európai Bizottság - rendkívül értékes - Ameco adatbázisában. Az adatbázisok összeállítói minden ország valamennyi belföldi felhasználási tételét, a háztartási fogyasztási kiadásoktól az állóeszköz-felhalmozásig, ugyanazzal az átváltási kulccsal - a GDP-VEP-pel - konvertálják "vásárlóerő-paritáson kifejezett", látszólag volumen-összehasonlításra alkalmas szintre. Ez az eljárás azonban olyan, mintha például tartós fogyasztási cikkek, illetve szolgáltatások hazai fogyasztásának folyó áron mért tavalyi változásából úgy próbálnánk a volumenváltozásokat számítani, hogy mindkettőt az átlagos fogyasztói árindexszel (6,8 százalékkal) defláljuk (miközben tudjuk: az előbbi tétel árszintje 0,6 százalékkal csökkent, az utóbbié pedig 7,6 százalékkal emelkedett).

Ez az analógia közvetlenül átvezet a vásárlóerő-paritások egyik fontos felhasználási területéhez, a nemzetközi árszintek és árarányok összehasonlításához. A GDP egyes felhasználási tételeinek relatív árszintje éppúgy különbözik az átlagos relatív árszinttől, ahogyan a fogyasztói árindex összetevői eltérnek az árindex egészétől. Nemzetközi összehasonlításban azonban a relatív árszint kétféle módon is értelmezhető. Az egyik az úgynevezett külső relatív árszint (az egyes tételek vásárlóerő-paritásának az árfolyamhoz viszonyított aránya) - ez nemzetközi összehasonlításban azt mutatja, hogy adott ország valamely felhasználási tételének árszintje hány százaléka valamely más országénak.

A nemzetközi árszintkülönbségeknek egy másik lehetséges értelmezése a belső relatív árak eltéréseihez kötődik. Ez esetben nem az a kérdés, hogy például a fogyasztás hazai árszintje hány százaléka X országénak, hanem az, hogy mondjuk, a fogyasztás és az állóeszköz-felhalmozás egymáshoz viszonyított belföldi relatív ára mennyivel különbözik Magyarország és X ország között.

Itt nincs mód a technikai részletek tárgyalására, arra azonban fel kell hívni a figyelmet, hogy a nemezközi relatív árszint kétféle fogalmához eltérő módon számított vásárlóerő-paritások tartoznak. Az úgynevezett EKS- (Éltető-Köves-Szulc-) módszerrel számított VEP-ek, amelyek a belföldi felhasználás egyes tételeinek külső relatív árszintjének, illetve más országokhoz viszonyított volumenének összehasonlítására valók, nem adnak összegezhető volumeneket, ezért alkalmatlanok struktúrák egybevetésére. E célra a belső relatív árkülönbségek fogalmával konzisztens, úgynevezett GK- (Geary-Khamis-) módszerrel számított vásárlóerő-paritásokat kell használni. (Ez utóbbiak a hivatkozott OECD-Eurostat kiadvány függelékében találhatók meg, az Eurostat honlapján azonban nem szerepelnek.)

- Relatív lemaradás: szintek és szerkezet

Miután korábban leszögeztem, hogy a vásárlóerő-paritáson való számbavétel mit sem változtat a hazai GDP valóságos nagyságán, a félreértések kockázata nélkül térhetek át egyfajta képes beszédre, és fogalmazhatom meg a kérdést: milyen összetételben "emelkedik meg" a hazai GDP/fő volumene mintegy 90 százalékkal (28-ról 54 százalékra) az EU15-höz viszonyítva azáltal, hogy nem saját árainkon, hanem összehasonlítható árakon mérünk? Mennyivel "változnak" a GDP egyes felhasználási összetevői? Mekkorák a különbségek e képzetes változások között?

Ezek a kérdések inverz módon is megfogalmazhatók: az egyes felhasználási tételek tekintetében mekkorák az árarány-különbségek Magyarország és az EU15 között? Ha a felhasználás minden összetevőjét a GDP-VEP alapján konvertálnánk (amint azt az Eurostat- és az Ameco-adatbázis készítői teszik), természetesen valamennyi felhasználási komponens értéke ugyancsak kb. 90 százalékkal nőne. Ezáltal azonban csak a lényeg veszne el.

A külső árarány-különbségekre vonatkozó információk (az egyes tételekre vonatkozó vásárlóerő-paritások) alapján képet alkothatunk a volumenarányokról, így arra a kérdésre is egyfajta választ adhatunk, hogy az egyes összetevők mekkora (virtuális) változása kíséri a GDP emelkedését (lásd az 1. táblázatot).

A folyó, illetve összehasonlítható árakon mért fajlagos szintek egybevetése alapján három lényeges megállapítás adódik. Az első az, hogy - ellentétben azzal, amit a folyó áras adatok sugallnak - a fogyasztás és a beruházás közül a beruházás volumene tekinthető relatív fejlettségi szintünkhöz mérten elmaradottnak. A második: a végső fogyasztás tételei közül a közösségi fogyasztás fajlagos volumene jóval relatív fejlettségünk előtt jár, és megközelíti az EU15 átlagos színvonalát. A harmadik: a háztartási fogyasztáson belül a fogyasztási kiadás (más néven: a vásárolt fogyasztás) fajlagos volumene általános fejlettségünkhöz mérten vitathatatlanul alacsony, ellenben a nem piaci fogyasztás - pontosabban az állami természetbeni társadalmi juttatások (TTJ) - egy főre jutó reálszintje a közösségi fogyasztásénál is magasabb: 2002-ben elérte az EU15 92 százalékát.

Ezeket a megállapításokat a 2. táblázat adatai - amelynek a szerkezetek összehasonlíthatóságát biztosító (G-K) vásárló-erőparitásokra támaszkodnak - részben megerősítik, részben ki is egészítik.

A szintbeli összehasonlításból már következett, hogy azonos árakon a hazai beruházási hányad nem magasabb, hanem alacsonyabb az EU15 térségénél, amiként az is, hogy a vásárolt fogyasztás aránya nálunk lényegesen alacsonyabb, mint a fejlettebb EU-tagországokban. A szerkezeti összehasonlítás azonban további információkkal is szolgál. Egyrészt azzal, hogy - azonos árakon számítva - az állam összes fogyasztási kiadási az EU15-átlagát jellemző 19,5 százalékkal szemben, a GDP csaknem 33 százalékát tették ki Magyarországon. Másrészt az utolsó két sorban szereplő arányok alapján az is látható, hogy amíg folyó áron a nem piaci háztartási fogyasztás (TTJ) súlya, illetve jelentősége alig különbözik az EU15 és Magyarország között, addig vásárlóerő-paritáson átszámítva nálunk lényegesen nagyobb a természetbeni társadalmi juttatásoknak mind a nemzetgazdasági, mind pedig a személyes fogyasztás szempontjából vett jelentősége, mint az EU15-ben. (OECD-átlagárakon a TTJ súlya a háztartási fogyasztáson belüli a régebbi EU-tagországokban 18 százalék, nálunk közel 31 százalék; a TTJ aránya a vásárolt fogyasztáshoz az EU15-ben 0,22, Magyarországon ennek éppen kétszerese, 0,44.)

Ezek az arányok egyes, hoszszabb ideje vitatott makrogazdasági, illetve gazdaságpolitikai kérdéseket is új megvilágításba helyeznek. Ilyen például az állami szerepvállalás mértéke, vagy a hazai bérek relatív lemaradása. Ahhoz azonban, hogy ne vonjunk le elsietett következtetéseket, szélesebb nemzetközi összehasonlításban is célszerű képet alkotni relatív helyzetünkről.

A szélesebb nemzetközi kitekintéshez önként kínálkoznak az OECD tagországai: a 2. táblázatban a vásárlóerő-paritásokon alapuló szerkezeti összehasonlításokhoz az OECD-térség átlagárai jelentették a támpontot. Kétféle hazai mutatót kell e szélesebb nemzetközi kontextusban elhelyezni: egyrészt az állam fogyasztási kiadásainak a GDP-hez viszonyított arányát, másrészt a nem piaci háztartási fogyasztásnak (TTJ-nek) az összes háztartási fogyasztásban képviselt hányadát. Erről ad képet az alábbi ábra, amely a GDP/fő volumenének függvényében ábrázolja az állami fogyasztás, illetve a TTJ relatív súlyát.

Az ábrán látható, hogy mindkét mutató tekintetében az OECD-országok között egyértelműen az élen állunk. Az is kiderül, hogy a fejlettségben előttünk álló országokban lényegesen alacsonyabb az állami fogyasztás, illetve a TTJ relatív reálaránya, mint országunkban; a hazaihoz hasonlóan magas arány egyedül Svédországot jellemzi, amelynek fejlettsége azonban a hazainak közel kétszerese.

Mindez alátámasztja azt a vélekedést, hogy Magyarországon az állami fogyasztási kiadások fejlettségünkhöz viszonyítva rendkívül túlméretezettek. Emellett okkal valószínűsíthető, hogy a hazai relatív bérlemaradás jelensége valójában a háztartások nem piaci fogyasztása magas részarányának, vagyis annak tükörképe, hogy nálunk a vásárolt - így munkajövedelemből fedezett - fogyasztás súlya a legalacsonyabb az OECD-országok körében.