Hátrány a magyar sportolóknak a kis piac

Azt már régóta tudjuk: a kimagasló teljesítmény korántsem elegendő ahhoz, hogy valaki nemzetközileg elismert sztársportoló legyen. Az adott sportember személyisége, illetve az űzött sportág legalább annyira fontos tényezője annak, hogy „nemzetközi márkává” váljon, mint az elért eredmények. Hiába nyer valaki akár három-négy olimpiai és számtalan világ- vagy Európa-bajnoki aranyérmet, ha annak a sportágnak a médiaképessége, népszerűsége, amelyben eléri a sikereit, nem megfelelő.

Egy sportoló márkaértékét természetesen csak becsülni lehet, s erre több módszer is létezik. A leggyakrabban azt szokták vizsgálni, hogy az adott sportember mennyivel keres többet az általa űzött sportág átlagánál, és ezt az összeget tekintik a márkaértékének. Mivel egy sztár márkaértéke elsősorban attól függ, hogy a szponzoroknak mennyit ér, ezért a sportolók esetében legtöbbször figyelmen kívül hagyják a sportból származó jövedelmet, s csak a támogatóktól kapott összeget nézik.

A világ jelenlegi legnagyobb, akár több 10 millió dolláros márkaértékű sportolói általában azokból a sportágakból kerülnek ki, amelyek vagy világszerte mindenütt, vagy a fejlett, illetve a legnépesebb fejlődő országokban – és mindenekelőtt az Egyesült Államokban – népszerűek. Idesorolható például a labdarúgás, a kosárlabda és a különböző kedveltebb technikai sportok (Forma–1, Nascar). A nézők száma mellett ugyanakkor az sem utolsó szempont, hogy a szponzorok milyen célközönséget érhetnek el az adott sportoló révén. Éppen ezért komoly értéket képviselnek azok a sportágak, amelyek elsősorban a magasabb jövedelmű, komolyabb vásárlóerőt képviselő fogyasztók körében kedveltek: ilyen a golf, a tenisz vagy az amerikai futball.

Nem véletlen tehát, hogy nemzetközi összehasonlításban is magas piaci értékű magyar sportoló rendkívül kevés volt, s jelenleg sincs igazán. A hagyományos magyar sikersportágak – mint például a kajak-kenu, a vízilabda vagy a vívás – ugyanis nem igazán tudtak látványsporttá válni, s így nem alakult ki jelentős piacuk. Ez pedig lényegében lehetetlenné teszi, hogy az adott sportág legjobbjai globálisan ismertté váljanak, s mint olyan személyek, akik napi rendszerességgel jelenhetnek meg a médiában a világ bármely pontján, a szponzorok számára komoly értéket képviseljenek. Elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt esztendőkben többször is szóba került a vízilabda olimpiai sportágak közül való eltávolítása, s a hazai sportéletnek a közelmúltban talán a legtöbb sikert szállító ágazat rajongói évek óta elkeseredetten küzdenek azért, hogy – akár a szabályok átalakításával is – látványosabbá tegyék a vízipólót.

Fontos kérdés persze, hogy biztosan növelhető-e egy sportág népszerűsége azáltal, hogy a szabályok átalakításával vagy éppen egy új versenyrendszer kialakításával megpróbáljuk azt látványsporttá alakítani. Többek közt a labdajátékok – például a röp- vagy a kosárlabda – esetében láthattuk, hogy ennek megvalósítása nem lehetetlen, ugyanakkor sajnos feltehetőleg elengedhetetlen hozzá egy nagyobb népességű, komoly piacot jelentő állam sikere vagy esélye a sikerre, hiszen sokan nem ülnek le addig a televíziók elé vagy mennek ki a helyszínre, amíg egy honfitársukért nem szoríthatnak. Ez a 22-es csapdája pedig a magyar sikersportágak számára jelentősen megnehezíti a kitörést jelenlegi helyzetükből: hiszen például a vízilabda esetében addig, ameddig egy világverseny megnyerésére csak négy-öt európai országnak van esélye, ezeken az államokon kívül máshol nem tarthat számot jelentősebb érdeklődésre az adott esemény.

Akadnak persze olyan sportolóink is, akik médiaképes és világszerte népszerű sportágakban érnek el sikereket, azonban a kis hazai piac miatt ők is hátránnyal indulnak például amerikai versenytársaikhoz képest. A két jelenleg talán legnagyobb piaci értékű magyar sportolónak – a gyorsaságimotoros-világbajnokság 125 köbcentiméteres géposztályának világbajnoki pontversenyét vezető Talmácsi Gábornak és a WTA-világranglista huszadik helyén álló Szávay Ágnes teniszezőnek – sokkal többet kell dolgoznia azért, hogy nemzetközileg elismert márkanévvé válhasson, mint egy olyannak, aki mögött több százmilliós hazai piac áll.

Venus Williams, az elmúlt év egyik legeredményesebb női teniszezője például már sikerei kezdetén egy évi 8 millió dolláros szponzori szerződést írhatott alá a Reebokkal, míg Anna Kurnyikovának – aki egyetlen Grand Slam- tornán sem jutott el a döntőig pályafutása során, s mindössze egyszer szerepelt a WTA világranglistáján a legjobb tízben – az Adidas évi közel 10 millió dolláros szponzori szerződést ajánlott. Ahhoz, hogy egy magyar teniszező – például Szávay Ágnes – ilyen ajánlatot kapjon, feltehetőleg huzamosabb ideig (lehet, hogy évekig) szükséges a világ élvonalában lennie, s valószínűleg több Grand Slam-tornát is meg kell nyernie, hiszen az ő neve természetesen sokkal lassabban kerül be például az amerikai köztudatba, mint egy egyesült államokbeli teniszezőé.

Hasonló nehézségekkel kell szembenéznie Talmácsi Gábornak is, ráadásul motorosunk helyzetét az is megnehezíti, hogy a MotoGP népszerűsége jelentősen elmarad a legkedveltebb technikai sportokétól (mint a Forma–1 vagy a Nascar), s a rajongók nagy része elsősorban a legmagasabb kategória versenyeit kíséri figyelemmel. A sportág jelenleg egyetlen – nemzetközi összehasonlításban is – kiemelkedően magas piaci értékű sportolója a királykategóriában hétszeres világbajnok Valentino Rossi.