Rahm Emanuel, az amerikai elnök kabinetfőnöke még tavaly kijelentette, egy jó válságot soha nem szabad elpazarolni. A katasztrófa mindig lehetőséget kínál új utak-módok kigondolására, amelyekkel a világot alapvetően jobbá lehet tenni.
A válságot ténylegesen az teszi méllyé, hogy arra egymástól lényegesen eltérő diagnózisokat és recepteket ajánlanak. A különféle értelmezések képviselői közötti összecsapások és az ezek által kiváltott politikai szenvedély az, amely látszólag megoldhatatlanná teszi a krízist. Valójában inkább ezek a konfliktusok, semmint a gazdaság működésében megnyilvánuló technikai zavarok tették olyan gyászos és pusztító eseménnyé az 1930-as évek válságát is.
A válságra adható válaszokat két kategóriába sorolják: az első szerint újra kell szabni az intézményi rendszert, kiiktatva a gyenge hatékonyság forrását és a torz hatású ösztönzőket. A válaszok másik csoportjában radikálisabb megközelítést ajánlanak, amely szerint nem a gazdaság működését kell megjavítani, hanem az emberek életvitelét.
Az intézményi megoldások közül egyik sem tekinthető neutrálisnak a relatív jövedelmekre, márpedig éppen a jövedelemviszonyok és a gazdagság az a kérdés, amely körül a politikai viták kicsúcsosodnak. A nagy mentőakciók kemény kritikát váltanak ki, mert egyeseken segítenek, míg másokon nem. Az autógyárak megmentése jó a foglalkoztatottak és a beszállítók számára, de ennek a költségeit másoknak kell viselniük, többek között a többi, hatékonyabban működő cégnek, amelyek emiatt kompetitív hátrányba kerülnek. A mentőakciókkal a rossz menedzserek által irányított nagyvállalatokon segítenek, mert a kicsik nem képesek a kormányokból közpénzeket kipréselni. A bankok megmentése és feltőkésítése még költségesebb és népszerűtlenebb.
A monetáris ösztönzés hívei a saját eljárásukat azért tartják előnyösebbnek, mert az az újraelosztási hatások tekintetében neutrálisabb, és az előnyök szélesebb körben oszlanak el. A pénzpolitikai eszközökkel végrehajtott élénkítés azonban a valóságban ugyanolyan szelektív lehet, mint a fiskális alapú mentőakciók. A nagy monetarista közgazdász, Milton Friedman által népszerűsített analógia szerint a központi bank mindig kezelni tudja a deflációs veszélyt, ha mással nem, akkor helikopterről a nép közé szórt pénzzel. A valóságban azonban megoldhatatlan, hogy mindenki a helikopter alatt álljon, és – a hasonlatnál maradva – feltételezhető, hogy a pilóta a rokonok és barátok felett hajtaná végre az akciót. De ha a pilóta nem is lenne korrupt, a tömeg úgyis ezt hinné.
