Nizzai egyezség ? la carte

"A nizzai csúcs úgy vonul be az európai történelembe, mint az a csúcs, amely megformálta az uniót" -- mondta patetikusan Chirac francia elnök. "Leszállítjuk célkitűzéseinket, és aztán ezt, a nagy európai hagyományoknak megfelelően, sikernek nevezzük" -- kajánkodott malíciózusan Juncker luxemburgi kormányfő.
Melyiküknek van igaza?
Mindkettejüknek és egyiküknek sem. Chiracnak igaza van, mert a nizzai eredmények tényleg lehetővé teszik, hogy az EU 2003-tól készen álljon a bővítésre, s így a csúcs valóban történelemformáló események előtt nyit teret. Junckernek is igaza van, mert a nizzai eredmények a minimális kompromisszumot jelentik, amelyek igen erősen felvizezik a megelőző tíz hónapos alkufolyamat során előterjesztett javaslatok legtöbbjét.
De Junckernek rögtön nincs igaza, ha abból a szempontból nézzük, hogy az idei intézményi reformok köre eredetileg csak az amszterdami "maradék" három témájára -- a minősített többségi szavazati rendszer kiterjesztésére, a szavazati súlyok és az Európai Bizottság átalakítására -- terjedt volna ki. Ehhez képest Nizzában számos más területen is sikerült megállapodni (megerősített együttműködés, alapjogok chartája, közös hadsereg, eljárási rend az emberi jogok vélt megsértése esetére stb.). És Chiracnak sincs igaza, ha valaki abból indul ki, képes lesz-e valódi döntéseket hozni a bővítés utáni unió, miközben számos olyan területen fennmarad a nemzeti vétó, ahol az Európai Bizottság szerint a működőképesség érdekében át kellett volna állni a minősített többségi határozathozatalra (adózás, társadalombiztosítás, határőrizet, bevándorlás, kulturális javak kereskedelme). Innen nézve Európa "megformálása" terén ugyanis alig sikerült valamit előrelépni.
Mindenki szabadon dönthet tehát, miként értékeli a csúcs eredményeit, ítéletéhez könnyen fog érveket találni. Lehet választani, Nizza ? la carte. Egyébként ez mindig is így volt az EU-ban. Az amszterdami szerződést egyszerre ünnepelték a bővítés siettetői és ellenfelei is. Az egyik csoport azért, mert azt remélte, az EU ezentúl a bővítésre összpontosít majd, a másik meg azért, mert tudta, hogy az amszterdami "maradék" újabb IGC-t (körmányközi értekezletet) jelent. De éppenséggel egyszerre kesereghettek is volna. Hasonló volt a helyzet a maastrichti szerződéssel. Azt éppúgy győzelemként tekintette az euroszkeptikus Nagy-Britannia (hiszen kimaradási lehetőséget kapott az egységes valuta alól, nem kellett csatlakoznia a szociális chartához stb.), mint az "eurooptimista" Kohl vezette Németország. De éppenséggel mindketten tekinthették volna vereségüknek is: London azért, mert kívülmaradása nem tudta megakadályozni az említett projektek beindulását, Bonn meg azért, mert a szigetország kívülmaradása megteremtette a kétsebességes integrációt. (Persze ez utóbbi csak elméleti lehetőség, hiszen nincs olyan diplomata, aki kudarcnak minősítené azt, amiben megegyezett tárgyalópartnereivel.)
És ez így is van rendjén. Az EU-ban a tagállamok közti rendkívül bonyolult viszonyrendszer során minden csúcson azt a megoldást kell megtalálni, ami mindenkinek megfelel. És minél jobban eltérnek a tagállamok érdekei, illetve minél többen vannak, annál bonyolultabbá kell válnia ennek a viszonyrendszernek ahhoz, hogy mindenkit kielégítő kompromisszumokat lehessen találni. (Innen tekintve elég reménytelennek tűnik tehát az a terv, hogy a bővítés és az unió átláthatóbbá tétele egyszerre megvalósítható, miként azt az egyébként rendkívül szimpatikus svéd elnökségi elképzelések tartalmazzák.)
Felesleges így azt kutatni, kik voltak Nizza "nyertesei" és "vesztesei". Valamilyen szinten mind a tizenöt tagország nyert az egyezséggel, különben nem fogadta volna el. Amelyik tényleg vesztes lett volna, az felrúgta volna az utolsó megállapodástervezetet is, efelől senkinek ne legyen illúziója. Azt meg nem lehet összehasonlítani, hogy mondjuk Hollandia nyert-e többet azzal, hogy egy szavazattal többet tudhat majd magáénak a miniszeri tanácsban, mint Belgium, vagy Belgium amiatt, hogy kettővel több képviselője lehet az Európai Parlamentben, mint ahogy az az utolsó előtti tervezetben szerepelt stb. Nemcsak alma-körte összehasonlításról lenne szó, hanem arról is, hogy minden tagállamnak más a nemzeti érdeke, így még két egyforma alma is különböző értékű bármelyiküknek.
Kommentátorok sokat kárhoztatták a tagállamok vezetőit amiatt is, hogy "önzőek" voltak, csak a saját nemzeti érdekeiket nézték, nem törődtek az unióéivel. Pedig logikus, hogy ha felerősödik a belpolitikai harc, akkor felerősödik az a kényszer is, hogy egy demokratikusan megválasztott vezető minden döntésénél azt mérlegelje, segíti-e az újraválasztását, vagy pártja újbóli sikerét a következő megmérettetésen. Márpedig az elmúlt évtizedekben a trendet tekintve a választási küzdelmek szorosabbá válásának lehettünk tanúi számos nyugati demokráciában, s ennek csak kirívó példája az, ami a legutóbbi elnökválasztáson történt az USA-ban (még jobban látszik ez a mainstream pártok programjai közti markáns különbségek eltűnésében). Az a különbség teszi tehát "önzővé" a tagállamok politikusait, ha az EU-ról van szó, ami az uniós intézményrendszer demokratikus deficitje, illetve a nemzetállamok demokráciája között húzódik. Az itt feszülő ellentétet csak egyfajta föderalizmus oldhatná fel, ettől viszont ma túlságosan sokan ódzkodnak.
A tagjelöltek szempontjából Nizza ? la carte jellege az egyik oldalról persze még nem érvényesül. Nekik örülni kell minden uniós döntésnek, aminek van bármiféle pozitív olvasata is, hiszen élénk tiltakozással egy nehezen kimunkált döntéssel szemben inkább ellenségeket szerezhetnek a tagok közt, mint barátokat.
Szerencsére azonban ezúttal nem kell kényszeredetten jó képet vágniuk az élenjáró tagjelölteknek a történtekhez. Számukra Nizza üzenete egyértelműen pozitív, Toomas Hendrik Ilves észt külügyminiszter egyenesen úgy véli, a csúcs megállapodásrendszere révén "2003 elején történő csatlakozás perspektívája reálisabb lett". Ez valószínűleg erős túlzás, de a 2004-es belépés lehetősége kétségtelenül nőtt. Mégis, alighanem egyet lehet érteni a DG Bank Research kutatóinak Nizzát értékelő megállapításával: még további kedvező jelekre lenne szükség ahhoz, hogy meg lehessen változtatni a legvalószínűbb bővítési dátumra vonatkozó 2005-ös előrejelzést.
A pozitívum tehát alapvetően nem a különféle évszámok valószínűségi arányaiban bekövetkezett változásban van, hanem abban, hogy az Európai Bizottság bővítési stratégiájának megerősítésével az EU megnyitott egy nagy lehetőséget a csatlakozási tárgyalások következő 18 hónapja során. A tagjelölteknek küldött üzenet ezzel kapcsolatban egyértelmű: tiétek a pálya, valósítsátok meg, amit tudtok. A soron következő három elnökség során meglátjuk, kinek mi sikerül. Innentől a felelősség már tényleg csak és kizárólag az egyes jelölt országoké. Ennyiben tehát Nizza számukra is "? la carte".
A szerző a Világgazdaság munkatársa

Urkuti György-->