Törökvész

Két évig tartó nyugalom után újabb pénzügyi válság tartja izgalomban a befektetőket. A mexikói, majd az ázsiai, az orosz és a brazil valutakrízisek után most Törökország döntött úgy, hogy enged a spekulánsok rohamának, és szabadjára engedi a líra árfolyamát. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a feltörekvő piacok mindenütt érzékenyen reagáltak a török eseményekre, mégis gyanítható, hogy a mostani válság -- hasonlóan az 1999-es brazilhoz -- csak kevéssé fertőz meg másokat.
Az ankarai kormány és jegybank döntése a kialakult helyzetben mindenképpen a lehető legjobb megoldás volt. A korábbi nemzetközi példák egyértelműen megmutatták, hogy egy ponton túl az öngerjesztő folyamatok -- a bizalomvesztés, a tőkemenekítés, a kamatok megugrása, a likviditás megszűnése, a bankszektor megbénulása -- kezelhetetlenné válnak, és maguktól kikényszerítik a nemzeti valuta leértékelését. A török hatóságok jól mérték fel, hogy ez a pont már elérkezett, minden további késlekedés csak a devizatartalékok elherdálását jelentené.
Törökország esete annyiban mégis egyedi, hogy a mostani bizalomvesztés egy érvényben lévő és működő IMF-megállapodás ellenére következett be. A Nemzetközi Valutaalap ugyanis decemberben -- látva az akkor kibontakozó bankválság potenciális veszélyét -- gyorsan Ankara segítségére sietett, összesen 11 milliárd dollárral támogatva annak sebtiben összehozott reformprogramját. Az akkori megállapodásban megfogalmazott követelményekből ugyan a török kormány néhányat nem tudott teljesíteni, az IMF bizalma azonban töretlen maradt. A valutaalap végül a líra lebegtetését is helyeselte, pedig a szabályozott csúszó leértékelés az eredeti egyezség sarokköve volt.
Az IMF támogatása és a viszonylag gyorsan meglépett lebegtetés csak szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy Törökország rövid távon kikecmeregjen a jelenlegi válságból. A líra értékvesztése minden bizonnyal meglódítja a már évek óta mérséklődő, de még mindig magas inflációt, és csődbe visz néhány nagyobb devizatartozással rendelkező bankot, vállalatot. A gyors kilábaláshoz elengedhetetlen, hogy a magasabb infláció csak átmeneti jelenség legyen, és ne épüljön be a várakozásokba, a bérkövetelésekbe. Ehhez olyan hiteles politikára lenne szükség, amely az inflációs célok elérésének alárendeli az árfolyam-politikát. Ez a stratégia már sok helyen bevált, legutóbb Brazíliában, ahol ráadásul az inflációs célok megközelítése a növekedés felfutásával együtt következett be. Fontos lenne az IMF-megállapodásban szereplő fiskális konszolidáció, privatizáció és liberalizáció minél gyorsabb végrehajtása is.
Az egyelőre kétséges, hogy ezek a feltételek megvalósulnak-e. A szociáldemokrata Ecevit miniszterelnök nézetei ugyan meglehetősen nagy metamorfózison mentek keresztül, amíg eljutott például a privatizáció támogatásáig, a közép- és szélsőjobbal kötött kényszerű koalíciója azonban nem elég egységes a kemény reformok végigviteléhez. Jellemző példa erre a mostani válságot kirobbantó politikai vita: az amúgy tisztességes kormányfő maga is egyetért ugyan az őt bíráló államfővel a korrupció felszámolásában, a koalíciót azonban nem szívesen áldozná fel ezért, sejtvén a Yilmaz-párt érintettségét. Ráadásul Törökországban komoly tényező a hadsereg is, amely a lakosság elégedetlenségét látva beavatkozhat a folyamatokba.
A gyors megoldás helyett tehát Törökországban inkább elhúzódó problémákra lehet számítani, ennek nemzetközi hatása azonban várhatóan korlátozott lesz. Egyrészt Törökország meglehetősen kis falatnak számít a befektetők szemében, a JP Morgan feltörekvő piaci kötvényindexében mindössze kétszázalékos súllyal szerepel. Másrészt az ázsiai és orosz válságokból tanultak a befektetők és az érintett országok is. Előbbiek jóval körültekintőbbé váltak, utóbbiak komoly reformokkal csökkentették piacaik sebezhetőségét.
Nem árt persze most sem óvatosnak lenni, de a törökvész ezúttal valószínűleg nem ér el Magyarországig.

Gaál Csaba-->