Amikor két évvel ezelőtt a berlini EU-csúcson Schröder bejelentette Romano Prodi jelölését a lemondott Jacques Santer helyére, általános megkönnyebbült sóhaj volt a reagálás. Jugoszláviában éppen elkezdtek hullani a NATO-bombák, miközben azokban a percekben még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a csúcs végére születhet-e megállapodás az Agenda 2000 csomagról. Semmi sem hiányzott kevésbé, mint egy elhúzódó alkudozás a leendő bizottsági elnök személyéről is. Ráadásul mindenki meg volt győződve, hogy Prodi, "Olaszország eurózóna-tagságának apostola", jó döntés volt: pragmatikus, tapasztalt, tekintélyes és sikeres politikus. Az egyik alapító "nagy" ország korábbi miniszterelnöke, tetejében déli és baloldali -- az "északi" és kereszténydemokrata Santer után ez is szempont volt --, maga az ideális jelölt.
A napokban volt két éve mindennek. Most szerdán pedig bizottsági elnöki minőségében első alkalommal immár Budapestre is ellátogat. Vajon mi maradt a jelölést övező eufóriából és bizakodásból. S ami változott, az miért -- s mi belőle a gyakorlati tanulság? Mindenekelőtt: a lelkesedés igazából csak a hivatalba lépésig tartott, mézeshetekre már alig futotta. Prodit kezdetben úgy kezelte a sajtó -- és láthatóan ő vagy környezete szívesen táplálta is ezt az imázst --, hogy "nagy elnök" készül lenni, delors-i babérokra vágyik. Az első bemutatkozás, az első nagy ívű beszédek az Európai Parlamentben még alátámasztani látszottak mindezt. Aztán kezdtek megszaporodni a gondok.
Elsőként a sajtó fordult el tőle. Hamar kiderült, hogy az olasz elnök hadilábon áll a brüsszeli nemzetközi nyelvekkel: kezdetben imponáló volt, ahogy mindenáron igyekezett angolul vagy franciául beszélni, de visszaütött rá az, ahogy emiatt minden üzenetét csak relatíve leegyszerűsített, esetenként nem is igazán értelmezhető angolsággal tudta csupán átadni. Tovább rontott a helyzeten, hogy első szóvivője -- korábbi személyes bizalmasa, Ricardo Levi, egykoron maga is újságíró -- inkább gyengített főnöke megítéltségén. Részint, mert nyelvtudásban ő sem mindig állt a helyzet magaslatán, emellett azonban a naponta felmerülő konkrét ügyek pergőtüzében sokszor képtelen volt meggyőző válaszokkal reagálni.
Ehhez párosultak az első konfliktusok az "igazi" munkában. Nem tudni, mennyire alapult átgondolt stratégián, de tény, hogy az új elnök első lépései inkább keresték a konfliktusokat. A kormányközire készülve például lépten-nyomon szorgalmazta, hogy ne ragadjanak le az alapvetően három főbb kérdéskörből álló "amszterdami maradéknál", hanem szembesülve a történelmi kihívással gyürkőzzenek neki egy annál sokkal ambiciózusabb reformkonferenciának. Ami pedig a bővítést illeti, az első elnöki nyilatkozatok még csatlakozási céldátumok mielőbbi kitűzését szorgalmazták. Mindkét ügyről tudni lehetett, hogy a tagországok többsége egyszerűen nem támogat effajta forgatókönyveket. Sokan szándékosságot véltek ebből kiolvasni, úgymond az új elnök ezeken a konfrontációkon keresztül akarja megmutatni oroszlánkörmeit. Aláhúzni látszott ezt kezdeti flörtje is az Európai Parlamenttel: az új elnök alig titkolta, hogy szövetséget akart teremteni a bizottsági és a képviselő-testület között.
Aztán valahogy semmi nem jött össze. A tagországok akarata fokozatosan bedarálta az elnöki ambíciókat: kezdeményezéseit rendre figyelmen kívül hagyták, azaz bebizonyosodott, hogy oroszlánkörmökről szó sincs. Ő pedig lejjebb vett a hangerőből. Cserébe a parlament megsértődött rá, amiért nem minden kérdésről konzultált a honatyákkal úgy, ahogy ott elvárták volna. Úgyhogy amikor tavaly az év elején meg akarta tartani elnöki jelentését az átfogó bizottsági munkatervről, a parlament egyszerűen "nem ért rá" meghallgatni őt, az egészet halasztani kellett a következő havi plenáris ülésre.
Egyéves évfordulóját sem ülte még meg az elnöki székben, midőn a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung már azt kezdte szellőztetni, hogy az általa vezetett bizottság több karizmatikus tagja is (Chris Patten és Günter Verheugen neve is szerepelt) "puccsra" készül Prodi ellen. Akiről amúgy mind szélesebb körben terjesztették, hogy nem igazán képes a testületben folyó munkát ellenőrzése alatt tartani. A tavalyi feirai csúcs előtt nem sokkal volt mindez, és persze az elnöki környezet hevesen cáfolt. Ám igazi tanulsága mégiscsak annak volt, ahogy a csúcs résztvevői teljesen figyelmen kívül hagyták a támadást, és Prodi pozíciója látszólag újból megerősödött. Sokak szerint inkább csak látszólag. Az őszi francia EU-elnökséggel például látványosan rossz volt a viszonya, Chirac többször is már-már megalázó helyzetbe hozta. Például amikor a biarritzi csúcs sajtóértekezletein rendre megtagadta tőle a részvételi lehetőséget, vagy amikor Nizzában a francia elnök kitessékelte Prodi munkatársát a tanácskozásról, majd pedig nem egyezett bele, hogy a bizottság elnöke is részt vegyen az első esti "gyónásokon" (midőn a tagállamok vezetői egyenként ültek le a francia vezetőkkel az álláspontok egyeztetésére).
Mindebből leszűrhető, hogy a tagállamok jól láthatóan nem akarnak egyhamar még egy bizottsági válságot. Azaz, amíg Prodit partnernak érzik az ügyek vitelére, nyilvánosan mindig is inkább mögé állnak majd. Az is látszik ugyanakkor, hogy nagy és független elnöki ambícióiból egyelőre nem sok lett, és kérdéses most már, hogy valaha is lesz-e belőlük valami. De ami számunkra talán a legfontosabb: különösen, amíg nem vagyunk tagok, továbbra is alapaxióma, hogy a jelöltek legtermészetesebb szövetségese mindenkor az Európai Bizottság. Amelynek elnökét ma Romano Prodinak hívják.