A játszma (igazi) neve

A legkedveltebb brüsszeli társasjáték manapság újságírók és nem EU-tag diplomaták körében annak becslése, hogy mekkora összeget hoz majd ki az Európai Bizottság tíz újabb tagállam felvételének a finanszírozására, lesz-e javaslat a közvetlen agrártámogatások kiterjesztésére az újoncokra is, és ha igen, ennek mértéke hány év alatt érheti majd el a mai tagokét? Fogadóiroda még nem nyílt ez ügyben, de a százalékos és abszolút összegről szóló találgatások nap mint nap követik egymást az európai sajtóban.

Önmagában már ez a tény is, de aztán a vitákban felbukkanó érvek és törekvések végképp egyértelművé teszik, hogy igazából hatalmas helyezkedés folyik a színfalak mögött, s hogy ez utóbbinak a tényleges tétje és értelme már távolról sem a bővítés maga, hanem az alapvető közös EU-politikák jövője.

Tagjelölt országok és bővítést pártoló bizottsági, illetve tagországbeli politikusok szívós lobbizást folytattak az elmúlt egy-másfél évben annak érdekében, hogy elkerüljék a soron következő belső EU-reformviták, valamint a bővítési tárgyalások összekapcsolását. Még néhány hónapja is reális veszélynek tűnt, hogy azok véleménye kerekedhet felül, akik bizonyos sorrendiséget szerettek volna, például a leendő agrárreformok várható kimenetelének tisztázása és a csatlakozási tárgyalások lezárása között. Ezt védte ki az Európai Bizottság tavalyi bővítési jelentése, majd az ezt jóváhagyó decemberi laekeni EU-csúcs határozata, amely világosan leszögezte: a tárgyalásoknak a jelenleg érvényes EU-joganyag alapján kell zajlaniuk, azaz nem válhat előfeltétellé egy újabb variáns elfogadása a folyamat befejezéséhez.

Tagjelölti oldalon igazi karácsonyi desszertként fogadták az állásfoglalást. És csak a bővítési költségkihatásokról azóta folyó vitákban kezd egyre inkább láthatóvá válni, hogy korai volt az öröm, újabb kórral fertőzött az ajándék. Mint kiderült ugyanis, az érthető módon nemzeti érdekekből kiinduló tagállamok többsége "rugalmasan" reagált az új helyzetre, és hogy bebiztosítsák az - ezek szerint csak a csatlakozási tárgyalások után esedékes - újabb reformviták számukra kedvező kimenetelét, annak főbb elemeit bevonták már a bővítéssel kapcsolatos alkudozások körébe is.

A dolgon lehet felháborodni, lehet értetlenkedni, de a legjobb talán szembenézni vele. Változtatni rajta ugyanis aligha van mód. Azt, hogy 2002-2003-ban felül kell majd vizsgálni a legutóbb 1999-ben kezelésben vett közös mezőgazdasági politika reformját, maga a 99-es berlini csomag írta elő. Az is immár jó egy év óta nyilvánvaló, hogy nem lehet majd megkerülni az elmaradott régiók támogatásáról intézkedő kohéziós politika reformját sem (a bizottság tavaly ilyenkor négy opciót is az asztalra tett, mintegy konkrét mederbe terelve a majdani vitákat). Egy-két éve még ugyanakkor az tűnt valószínűnek, hogy ha meg is kezdődik egyfajta "hangos gondolkodás" a lehetséges továbblépések jövőbeni mikéntjéről, ám a tényleges döntést a 2007-ben kezdődő újabb közös költségvetési csomag kihordására hagyják majd. Miként az korábban volt szokás.

A bővítés ténye azonban - de különösen az, hogy elviekben többé-kevésbé eldőlt: ennek során jó eséllyel tíz újabb taggal is gyarapodhat a közösség - e játszmában is újrarendezte a kártyákat. A nettó befizető országok eddig is kitartó módon lobbiztak a szerintük túlságosan költséges és számukra ebben a formában nem sok hasznot hozó közös agrárpolitika mai gyakorlata ellen. Ami nem újság, ezt csinálják, szinte mióta csak létezik közös agrárpolitika. Most azonban, szembesülve azzal a kilátással, hogy tíz - egytől egyig nettó kedvezményezett! - újabb tagállam agrárgazdaságát (köztük egy Lengyelország méretűét is) e közös rezsimből kellene majd finanszírozni, korábbi szívós ellenkezésük immár lázadásba csapott át. Ahogy német részről fogalmaznak: eddig is évi tízmilliárd euró ráfizetést jelentett Berlinnek a közös agrárkassza finanszírozása. Ha a tízek is tagok lesznek, és a rendszer marad a régi, e német deficit automatikusan több mint megháromszorozódna. Ami immár elfogadhatatlan - főként egy választási évben?

Mindezek fényében érezték és érzik úgy Berlinben, Londonban, Hágában és Stockholmban, hogy világosan látniuk kell: ha lesz is bővítés, de például a közös agrárrezsim a tagfelvétel után biztosan változni fog. Igen ám, csakhogy a két ügy említett szétválasztásával és a kötelező sorrendiség eltörlésével ezt ma formálisan nem tudja senki megígérni. Erre válaszul született a négyek azon taktikája, hogy ha már nem lehet mód az agrárreformvitáknak a bővítés előtti lefolytatására, akkor legalább annak vegyék elejét, hogy a bővítés keretében olyasmit erősítsenek meg - például a közvetlen kifizetések mai gyakorlatának kiterjesztésével -, amit ők majd néhány hónappal később éppen hogy radikálisan át akarnak szabni.

Olyan, fokozott mértékű áthallásról van tehát szó, amit két szempontból is jó, ha szem előtt tart az ember. Részint azért, hogy amikor majd fokozottabb mértékű nehézségekbe ütközünk a közvetlen kifizetések elfogadtatásánál a csatlakozási tárgyalásokon, nem feltétlen kell ezt "személyre szóló" sértésként megélni, úgy érezvén, hogy már megint "velünk akarnak kitolni". Igen, velünk is, de velünk együtt mindenki mással - a mai unión belül -, aki a mai agrárrendtartás előnyeit élvezi. Ennyiből a játszma neve - hiába, hogy éppen velünk játsszák - sok szempontból többé már nem (csak) a csatlakozási tárgyalás, hanem az alapvető EU-politikák jövője. E tekintetben mi csupán bekeveredtünk a játéktérre.

A másik, hogy ezt látva érthetőbbé válhatnak olyan, már-már skizofrén jelenségek is, amelyekben alkalmasint ugyanazon tagállamok egyszerre prédikálnak vizet is, bort is: bővítési big banget is akarnak, meg olcsó agrárpolitikát is. Borítékolva, hogy a következő hónapok és évek vitái még fájdalmasabbak lehetnek: ugyanis egyszerre kell majd megvívni a jelöltekkel is, a bizottsággal is, egymással is - meg önmagukkal is. Elvezetve talán annak felismeréséhez, hogy a játszma neve igazából - Európa jövője.

A szerző a Világgazdaság brüsszeli tudósítója

Hatalmas helyezkedés folyik a színfalak mögött, s a tényleges tét már távolról sem a bővítés maga, hanem az alapvető közös EU-politikák jövője. Fóris György-->