Nyolc új EU-tagállam - Magyarország, Lengyelország, Csehország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Litvánia és Lettország - továbbá Svédország azt szeretné, hogy nyugdíjreformmal kapcsolatos költségeket az EU vegye figyelembe az elszámolásokban, ugyanis ez a módosítás a tagállamok egyenlő elbírálását szolgálná. Egészen pontosan az lenne a változtatás célja, hogy az államháztartásból a magán nyugdíjpénztárakhoz kerülő pénzt a kormányzati szektoron belül lehessen könyvelni. Ily módon nem jelenne meg az államháztartási mérleg kiadási oldalán az a nyugdíjjárulék és egyéb költség, amelyet a központi költségvetés az állami nyugdíjkasszának átutal, hogy pótolja a magán nyugdíjpénztárakra történő fokozatos átállás miatt hiányzó bevételét. Más szóval, az éves államháztartási hiány ennyivel csökkenhetne.
Magyarország idei államháztartási hiánycélja 870,3 milliárd forint. Ha az átutalt nyugdíjjárulékokat - ez idén várhatóan 370 milliárd forint - a kormányzati szektoron belül lehetne elkönyvelni - mintha a magán nyugdíjpénztárak a kötelező állami társadalombiztosításhoz tartoznának -, akkor az idei hiány 370 milliárd forinttal, azaz vagyis a körülbelül 1,4 százalékával kisebb lehetne. Így a tervezett 3,8 százalékos hiány helyett például az idei hiány a GDP-nek csak mintegy 2,4 százaléka lenne, bőven az EU-ban előírt legföljebb 3 százalék alatt. Hasonló úton-módon csökkenne az államadósság is.
Ilyen működött már egyszer. Magyarország 1997-ben kezdte a nyugdíjreformot, és az EU-ba tartva így könyvelte e kiadási tételt. Ezt a lehetőséget azonban az EU statisztikai hivatala 2004-ben, a csatlakozás évében uniós szinten megszüntette, azzal a kedvezménnyel, hogy a nyugdíjreformnak ezt a költségét csak fokozatosan kellett áttenni az államháztartási mérlegbe, a tavalyi évvel bezárólag.
Az EU érve vitathatatlan: a magán nyugdíjpénztárak magáncégek, nem tartoznak az állami intézmények egymásközti elszámolásának körébe. Ám az is éppoly vitathatatlan, hogy a magán nyugdíjpénztáraknak meg kell kapniuk az államtól a költségvetésbe módjára befolyó járulékok bizonyos hányadát, hiszen sok évig tart, amíg a járulékfizető állampolgárok fokozatosan, korcsoportok szerint átkerülnek a magánszektorba az állami társadalombiztosításból.
Jó érv a könyvelés átalakítása mellett az is, hogy az átutalás végeredményben többé-kevésbé nullszaldós, hiszen a járulékok mostani átutalása a magánszférába később - 10-20-30 év múlva - fokozatosan visszatérül abból, hogy az államkasszának mind kevesebb és kevesebb nyugdíjat kell fizetnie.
Ezzel összefüggésben az is jó érv, hogy a nyugdíjreform piacbarát szerkezeti reform, amely hosszú távon csökkenti a kormánykiadásokat, és az ilyen reformokat az EU stabilitási és növekedési paktuma is "enyhítő körülménynek" ajánlja a túlzott deficit eljárás alá vont országok megítélésében.
Az egyenlőség is jó érv, hiszen az érintett országok többsége az EU-csatlakozás egyik feltételeként, közös érdekből - sőt, a magánpénztárak anyacégeit tekintve nyugati érdekből - vezetett be nyugdíjreformot (félretéve azt a kérdést, hogy miképp bírták volna a demográfiai változásokat az állami társadalombiztosítási rendszerek reform nélkül), illő hát, hogy épp az egyenlőség érdekében "pozitív megkülönböztetésben" részesüljenek.
Nem kilátástalan tehát a módosításért indított küzdelem. Csak az a kérdés, kit lehet becsapni ezzel a szemfényvesztéssel.
A végeredmény szempontjából elvileg mindegy, milyen rubrikában szerepel egy állami kiadás, finanszírozni a piacról kell. A külföldi befektetőket, hitelezőket, a hitelminősítőket nem fogja megtéveszteni egy könyvelési manőver. Még számolgatniuk sem kell sokat, bizonyára ezentúl is megtenné ezt helyettük az EU statisztikai hivatala. A hivatal az elmúlt években, az EU-országok államháztartási statisztikáiban nem csak a "hivatalos" maastrichti hiányadatot tette közzé, hanem azt is, mennyi a tényleges hiány, vagyis a folyó külső hiteligény a kedvezménnyel élő országokban - akkor Magyarországon, Lengyelországban, Dániában és Svédországban - a nyugdíjreform költségével együtt.
Ám minden más megvilágításba kerül, ha feltételezzük: a kezdeményező kormányok tudják, hogy a befektetők egy könyvelési trükkel nem téveszthetők meg, sőt, a befektetők is tudják, hogy a kormányok tudják, hogy ők tudják.
Vannak jelek, hogy a világméretű pénzügyi és gazdasági válság gondolkodásra készteti a nemzetközi befektető közösséget. Egyelőre úgy tűnik, hogy a görög államadósság ellen tavasszal indított támadás az utolsó volt az efféle piaci akciók sorában. Az EU és az IMF emelte pénzügyi védőhálók - egyelőre úgy tűnik - nem teszik csábítóvá a görög vagy más államadósság "leshortolását" a piaci szereplők szemében. Egyes nyugati, amerikai elemző központok újabban hosszabb távú stratégiát javasolnak a befektetőknek, hitelezőknek, amelynek az a lényege, hogy pusztán spórolásból nem lesz több pénz - több pénz, nagyobb hitelképesség, biztosabb törlesztés igazán csak gazdasági növekedésből lesz.
Ha mármost ezzel a számlakönyvi trükkel mégiscsak több állami forrás szabadítható fel gazdaságösztönzésre, anélkül, hogy az ilyen országok azonmód kitennék magukat a túlzott deficit eljárás botrányának és pénzügyi veszélyeinek, illetve hamarabb kerülhetnének ki a már folyó eljárásokból, akkor az mindenkinek hasznos lehetne, adósnak és hitelezőnek egyaránt.
A híres magyar bűvész, Rodolfó egykor minden trükkje előtt becsületesen figyelmeztette közönségét: "vigyázat, csalok!" A közönség figyelt - és tapsolt.
