Alighogy elkezdődött a fiskális egyensúlyt tartósan biztosítani hivatott Széll Kálmán-terv „kicsomagolása”, máris jönnek a tiltakozó akciók. Riasztó például, ha épp a rendvédelmi dolgozók szakszervezeti vezetője helyezi kilátásba, hogy nem tudja garantálni az általa szervezett tüntetések békés jellegét. De az is sötét jövőképet fest elénk, ha az amúgy is omladozó egészségügyben az orvosok beváltják ígéretüket, és tömegesen mennek szerencsét próbálni külföldre. Aztán ott vannak még a növekvő leterhelés miatt aggódó pedagógusok, vagy épp a munkaerőpiacra visszaterelni kívánt segélyezettek, akik kétségbeesetten szemlélik juttatásaik várható megkurtítását.
Ezt a feketelevest magunknak főztük. Benne van a rendszerváltás után állás nélkül maradtak tömeges rokkantosítása, a szisztematikus romaintegráció feladatának elbliccelése, a komoly szavazói bázist jelentő csoportok igazságtalan kedvezményeinek fenntartása, Medgyessy száznapos programja, a vizitdíj, a kórházi napidíj és a képzési hozzájárulás eltörlésére szervezett, eredményes népszavazás, a mégoly szükséges megszorítások elutasítása, és a sort még hosszasan folytathatnánk. A relatív jólétüket féltő választók örömmel adták voksukat a hamis illúziókat kínáló pártokra, amelyeknek a hatalomért semmi sem volt drága. Az eredményt ismerjük.
Kilépni ebből az ördögi körből nem lesz könnyű. Ahhoz, hogy valaha is versenytársaink szintjére emelkedjék a hazai foglalkoztatási szint és általában a gazdaság hatékonysága, most valóban súlyos egyéni áldozatokra és szemléletváltásra van szükség. Az előttünk álló megpróbáltatások azonban épp arra figyelmeztetnek, hova vezet az önbecsapás. Aki pedig ezt még mindig nem hiszi el, vessen egy pillantást Görögországra.
