A Wall Street után a tantermeket is elfoglalni?
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a VilággazdaságA hallgatók ahhoz a növekvő kórushoz csatlakoznak, amely a világ vezető akadémiai intézményeiben oktatott modern közgazdaságtan ellen tiltakozik. A tananyagnak mindig is voltak kritikusai. Számukra a legutóbbi pénzügyi válság és annak következményei friss munícióval szolgáltak, megerősítve azokat a vádakat, amelyekkel a szakma valóságtól elszakadt, régi feltételezéseit, a piacok túlmagasztalását, a szociális aggályok félresöprését illették.
Mankiw, az oktató alulinformáltnak nevezte a tiltakozó hallgatókat. Mint mondta, a közgazdaságtannak nincs ideológiája. John Maynard Keynes egyik tételét idézve rámutatott, hogy a közgazdaságtan egy módszer, amely hozzásegít az egyenes gondolatvezetéshez és a megfelelő válaszok kimunkálásához, előre elrendelt politikai következtetések nélkül.
Egy tipikus közgazdaságtani doktori program kurzusa zavarba ejtő változatosságban produkál gazdaságpolitikai recepteket a kontextustól függően. A közgazdászok által használt elméleti keretek egy része előnyben részesíti a szabadpiacok tételét, mások nem. Valójában a kutatások jó része arra irányul, hogy a kormányzati beavatkozással miként lehet javítani a gazdaság teljesítményét. A közgazdászok tanulmányaiban emellett egyre nagyobb súllyal szerepelnek a nem gazdasági motiváltsághoz és a szociálisan kooperatív magatartáshoz kapcsolódó feltevések.
A nemzetközi gazdaságtan néhai nagy művelője, Carlos Diaz-Alejandro egy helyen így fogalmazott: „Az előfeltételezéseinek alapos megválogatásával ma már minden világosan gondolkodó hallgató képes konzisztens modellt kínálni bármilyen gazdaságpolitikai ajánláshoz, amelyet ő maga már a kiindulási pontnál eleve előnyben részesített.” Ez pedig elég régen volt, még az 1970-es években. Ma egy közgazdász-tanoncnak különösebben nem is kell éles elméjűnek lenni ahhoz, hogy nem ortodox gazdaságpolitikai következtetésekre jusson.
A közgazdászokra rendre aggatnak olyan vádakat, hogy beszűkült ideológiát követnek, mert rögtön önmaguk legnagyobb ellenségeivé válnak, amint a való világban kell alkalmazni az elméleti tételeiket. Ahelyett, hogy vázolnák a tudományuk által kínált perspektívák teljes választékát, inkább egyes gyógymódokra összpontosítanak.
Vegyük példának a globális pénzügyi válságot. A makrogazdaságtan nem volt híján azoknak az eszközöknek, amelyekre szükség lett volna a válság felbukkanásának és kibontakozásának megértéséhez. Az akadémiai irodalom hemzseg a modellektől, amelyek pénzügyi buborékok kialakulásáról, aszimmetrikus információról, az ösztönzők torzulásáról, önbeteljesítő válságokról és rendszerszintű kockázatokról szólnak. A válság kirobbanása előtti években azonban számos közgazdász minősítette jelentéktelennek az ilyen modellekből levonható tanulságokat, ehelyett a hatékony és az önkorrekcióra alkalmas piacokról szóló tételeket helyezték előtérbe.
Globalizációs paradoxon című könyvemben egy gondolatkísérletre vállalkoztam. Példaként egy újságíró egy közgazdaságtan-professzortól azt tudakolhatná, hogy nézetei szerint jó elgondolás-e valamely X vagy Y országgal folytatott szabad kereskedelem. Abban eléggé bizonyosak lehetnénk, hogy közgazdászként – a szakma nagy többségével egyetemben – lelkesen támogatná a szabad kereskedelem eszméjét. Egy másik esetben viszont a kérdező egy diák szerepében jelenne meg a professzor szemináriumán, és úgy tenné fel a kérdést: „Tényleg jó-e a szabad kereskedelem?” Itt már kétséges, hogy a vélemény ugyanolyan gyorsan jön-e, és hasonlóan tömör lenne-e. Valószínűleg azzal válaszolna: „Mit ért azon, hogy jó?” vagy „Kérdés, kinek jó?” Ezt követően egy hosszú, kínos szövegmagyarázat jönne, amely egy erősen lefedezett megállapításban csúcsosodna ki: „Ha az általam éppen vázolt feltételek hosszú listája teljesül, és ha a jelenség haszonélvezőinek megadóztatásából kompenzálni lehet a veszteseket, akkor a szabad kereskedelem potenciálisan emelni tudja mindenki jólétét.” Ha éppen beszédes kedvében lenne a professzor, akkor hozzátehetné, a szabad kereskedelemnek a gazdasági növekedésre kifejtett hatása szintén nem világos, és egyébként is nagyszámú egyéb követelmény teljesülésétől függ. Az első helyzetben adott közvetlen, feltételekhez nem kötött válasz tehát a második esetben „ha” meg „de” szócskákkal teletűzdelt megállapításba ment át. A dologban az a különös, hogy az ismeret, amelyet a professzor készségesen és büszkén megoszt az előrehaladott tanulmányokat folytató hallgatóival, a széles közvélemény számára alkalmatlan (vagy egyenesen veszélyes).
Az egyetemi közgazdaságtan-oktatásban ugyanezzel a problémával találkozhatunk. Abbéli igyekezetünkben, hogy a szakma koronagyémántjainak számító tételeket a piac hatékonyságáról, a láthatatlan kézről vagy a komparatív előnyökről ködösítés nélkül vezessük elő, valójában átsiklunk a való világ bonyolult összefüggései felett. A dolog olyan, mintha a fizikáról szóló, bevezető előadásokban egy gravitáció nélküli világból indulnánk ki, pusztán azért, mert attól minden sokkal egyszerűbbé válna.
Megfelelően alkalmazva és a józan ésszel kiegészítve a közgazdaságtan felkészíthetett volna bennünket a pénzügyi válságra, és figyelmünket az okok, illetve azok kijavítása felé terelhette volna. A közgazdaságtan, amelyre szükségünk van, az a szemináriumi teremben elhangzó változat, nem pedig a bevett gyakorlat szerinti. Olyan közgazdaságtanra lenne szükség, amely felismeri a saját korlátait, és tudja, hogy a helyes üzenet a kontextustól függ.
Copyright: Project Syndicate, 2011.
www.project-syndicate.org
