Vámtarifáktól az értékláncok kontrolljáig: új korszak a nagyhatalmi versengésben

Az Egyesült Államok és Kína viszonyában a 2025-ös év a látványos vámháború, majd az azt követő enyhülés miatt maradt emlékezetes. A tavasz során mindkét fél lépcsőzetesen egyre magasabb importvámmal sújtotta a másik országból származó termékeket, majd a kilátástalannak tűnő adok-kapok érdekes fordulatot vett azzal, hogy Kína áprilisban és októberben két hullámban exportkorlátozásokat vezetett be a ritkaföldfémekre, illetve az ezekből készülő mágnesekre, amelyek nélkülözhetetlenek többek között az elektromos járművek és számos hadiipari termék gyártásához. Már az áprilisi lépés sem maradt hatástalan, valamivel több mint egy hónappal később a két fél ugyanis megállapodott Genfben arról, hogy 90 napos határidővel 10 százalékra mérséklik az újonnan bevezetett vámtarifákat. A „türelmi idő” újbóli meghosszabbítását követően pedig a két ország vezetője október végi dél-koreai találkozójukon már konkrét megállapodásra jutott a konfliktus konszolidálásáról. Ebben Peking vállalta, hogy egyelőre nem fog újabb korlátozásokat bevezetni a ritka földfémek exportját illetően, Washington pedig ígéretet tett, hogy nem bővíti ki széles körűen azon kínai vállalatok körét, amelyek esetében meg akarja akadályozni a hozzáférését a kritikus amerikai technológiákhoz. A két elnök 2026 áprilisi pekingi tárgyalásai pedig megerősítették a kétoldalú kapcsolat stabilizálásra tett kísérletet.

A világgazdaságra gyakorolt hatásain túlmenően a történet legérdekesebb vonatkozása, hogy az USA és Kína nem a vámtarifák egekbe emelésével tudta a másik felet rábírni valamiféle megállapodásra, hanem az angolul „chokepoint”-nak nevezett stratégiai szűk keresztmetszetek fegyverként való használatával. Kína a ritkaföldfémek és az ezekből készülő mágnesek exportját korlátozta, az előbbiek esetében a globális feldolgozási kapacitás mintegy 90 százalékát ellenőrzi az ázsiai ország, míg az állandó mágnesek termelésében még ennél is nagyobb mértékű Kína erőfölénye. Az Egyesült Államok ezzel párhuzamosan a fejlett félvezetők gyártásához szükséges szoftverek, berendezések és technológiák exportját korlátozta. Ennek az értékláncnak a különböző szakaszaiban más és más mértékű az USA dominanciája, ám összességében a modern félvezetőgyártás minden lépcsőjéhez szükséges legalább egy olyan technológia, amelyet amerikai vállalat fejlesztett ki vagy amerikai exportellenőrzés alá esik. 

Vámtarifa vagy az ellátási láncok kontrollja?

Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján tehát megállapítható, hogy az Egyesült Államok és Kína rivalizálása elsősorban az ellátási láncok feletti ellenőrzésért folytatott verseny irányába tolódott el, és nem az olyan hagyományos kereskedelempolitikai eszközök játszák benne a döntő szerepet, mint az importvám. Ebben az új fajta versengésben mindkét ország azon dolgozik, hogy csökkentse saját kiszolgáltatottságát, miközben igyekszik őrizni a dominanciáját azokban a szűk keresztmetszetekben, amelyekkel nyomást tud gyakorolni a másik félre. A következő évek egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy melyik fél képes gyorsabban csökkenteni a saját kitettségét a kritikus területeken. Japán esete jól példázza, hogy a beszállítói láncok diverzifikálása milyen összetett és hosszú folyamat. Miután Kína egy 2010-es területi vita során leállította a ritkaföldfémek exportját Japánba, Tokió mindent megtett az import diverzifikálása érdekében, és a részsikerek ellenére egyelőre továbbra is Kína számít a legnagyobb beszállítójának az állandó mágnesek terén. A ritka földfémek esetében a Kínától való teljes függetlenedés valószínűleg még jó ideig illúzió marad, így a reális cél az ellátási láncok ellenálló képességének növelése lehet. Ezt tükrözi a júniusi G7 csúcson született megállapodás is, amely szerint a tagállamok célja, hogy 2030-ra ritkaföldfém-szükségletük legfeljebb 60 százalékát szerezzék be egyetlen, a G7-en kívüli országból. 

A legtöbb előrejelzés szerint ez a 2030-as évek első felére valósulhat meg leghamarabb. 

Mindebből látható, hogy a nagyhatalmi játszmákat a hagyományos gazdasági vagy katonai képességek mellett egyre inkább az határozza meg, hogy egy ország milyen pozíciót foglal el a globális technológiai, gyártási vagy nyersanyag-ellátási hálózatokban. Egy kulcsfontosságú technológia, alapanyag vagy a termelési lánc szűk keresztmetszetének ellenőrzése geopolitikai befolyásra váltható az adott ország számára, ez pedig új perspektívát nyit a nemzetközi erőviszonyok értelmezésében. A történet fonákja, hogy ennek a hatalomnak a gyakorlása, vagyis a szűk keresztmetszet feletti ellenőrzés fegyverként való használata a célba vett állam részéről elindítja azt a reakciót, amely idővel csökkenti az egyoldalú függést, és így kiegyenlítettebbé teszi az erőviszonyokat. Más kérdés, hogy a kritikus területeken való kölcsönös függőségek felszámolása nem feltétlenül lenne jó hír a világ számára, ezek a szűk keresztmetszetek ugyanis visszatartó erővel bírnak egy esetleges fegyveres konfliktus kirobbanását illetően.