Az utóbbi időben slágertéma lett, hogy az élelmiszereinkben összetevőként felhasználhatók a rovarok is, ami nagy vihart kavart. Mi az oka annak, hogy ez a téma ennyire előtérbe került?
Ez nyilván azért izgatja a fogyasztók fantáziáját, mert a mi kultúránknak nem szerves része a rovarfogyasztás, ami pedig Ázsiában vagy egyes afrikai országokban semmi újdonságot nem jelent. Amiatt is előtérbe került ez a téma, mert az élelmiszerekkel kapcsolatos információk egyre több embert érdekelnek, a mai fogyasztó kíváncsibb és sokkal tudatosabb, mint mondjuk egy huszadik századi. Azért emögött az is ott lehet, hogy a huszadik századi ember sokkal közelebb állt az ételhez, sokkal inkább részese volt az élelmiszer-készítés folyamatának. A század második felében alakult meg az élelmiszeripar, és ahogy ez az iparág egyre nagyobb teret nyert, az emberek az élelmiszert mindinkább a boltban vették meg. Ahogy pedig közelítettünk a század végéhez, már a félkész- vagy késztermékeket is a kiskereskedelemben vásárolták meg. Gyakorlatilag ez tette lehetővé, hogy a század utolsó negyedében a semmiből hatalmas áruházláncok nőjenek ki. Ez a folyamat a 21. században folytatódott, és ezzel párhuzamosan kezdtek az emberek egyre inkább kíváncsiak lenni arra, hogyan készül az étel és mit tartalmaz. Közben pedig megjelentek az élelmiszeriparról olyan információk is, amelyek negatív kontextusban is tüntették fel az élelmiszergyártás folyamatát. Most pedig egy ilyen környezetben robbant a hír, hogy az élelmiszeripar egyes szereplői a rovarfehérjékben látják az emberiség élelmezésének a jövőjét, és szeretnék beemelni azokat a humán táplálkozásba.
Fotó: Master Good
Ezek szerint még nem tartunk ott, hogy rovarfehérjét bedolgozzák egyes élelmiszerekbe?
Nem, a valóság egészen más, mint amit az ilyen címek után elképzelnek a fogyasztók. Olyan gyakorlat nem is létezik, hogy mondjuk ledarálják a rovarlárvát és bekeverik humán élelmiszerbe. Egyes rovarfajokból ugyanakkor kivonnak anyagokat, amelyek már színtiszta természetes vegyi anyagok. Ilyen például a sellak és a kármin.
Ezeket mire használja az élelmiszeripar?
A kármin egy vörös, biológiai eredetű színezőanyag, amit több helyen használnak, a cukorkakészítéstől a húsiparig. Ezt a bíbortetű nőnemű példányának szárított testéből vonják ki, és például az M&M’s drazsékon át a különböző húsféleségekig használják vörös színezékként. A sellak pedig egy állati eredetű gyanta, amit a kozmetikai termékekhez is használnak, az élelmiszeriparban pedig az élelmiszerek felületére viszik fel, hogy fényesebbnek hasson. Egyébként pedig az indiai pajzstetű által kiválasztott gyantás váladékból készítik. Ez ijesztően hangzik, de évtizedek óta használják az érintett iparágak, a csokoládéktól és kekszektől kezdve az ostyákon és drazsékon a gabonapelyhekig. Gondoljunk bele, a fényesség és a csillogás, vagy bizonyos termékeknél a vörös szín azért kell, mert a fogyasztóknak ez az igénye, az élelmiszeripar pedig csak a fogyasztói elvárásoknak tesz eleget.
Ezek az anyagok fogyaszthatók, emészthetők, az emberi szervezetre nem károsak, és bár rovarokból vonják ki őket, valójában nem rovart eszünk. Az emberekben a mostanában megjelent cikkek alapján alakult ki az a kép, hogy rovarokat fogunk enni, de erről szó sincs.
Sőt, szerintem a rovarfehérjék élelmiszerekbe való bevonása is egy magasabb szint, ott már valóban a rovar testének a felhasználásával történne az élelmiszer-előállítás, aminek azonban nagyobb lenne az elutasítottsága.
Az elutasítottság most is nagy, a fogyasztók veszélyként tekintenek a rovarfehérjékre.
Pedig nem kell aggódniuk, ismétlem: az emberek nem fognak közvetlenül rovarból készült ételeket enni.
A valódi felhasználási terület a jövőben az állati takarmányozás lehet. De egyelőre ez az út sem sima, a rovarfehérjék ugyanis drágábban állíthatók elő, mint az egyéb növényi fehérjék, de kisebb ökológiai lábnyommal termelhetők, mint a növények, ezért most sokan hirdetik ezt a módszert.
Ugyanakkor az is nehezíti a rovarfehérjék állati takarmányozásban való felhasználását, hogy ma a rovarok a jogszabály szerint azonos megítélés alá esnek a haszonállatokkal, vagyis a baromfival, a sertéssel és a szarvasmarhákkal. Ezért csak olyan takarmánnyal szabad etetni őket, amelyek a többi állat számára is engedélyezettek, vagyis például humán élelmiszer-hulladékkal nem. Pedig utóbbi lenne a cél, viszont szerintem több évbe is belekerül, míg ez a szabályozás kiforr. De ha engedélyezett lesz az élelmiszer-hulladékok feletetése, az azon még nem változtat, hogy drágább lesz, mint például a szója. A jelenlegi gazdasági helyzetben a világszerte magas közepette a fogyasztók nem arra vágynak, hogy még drágábban kapják az élelmiszert. Szerintem a rovarfehérjék versenyképességén azt tudna segíteni, ha az EU vámokkal büntetné a magasabb karbonlábnyomú fehérjeimportot.
Közben terjed egy olyan nézet is, amely szerint az emberiségnek le kellene szoknia a húsevésről, mert az állattenyésztés a magas ökológiai lábnyoma miatt nem fenntartható.
Itt érdemes emlékezni arra, hogy a 20. század elején a húsfogyasztás alacsony szintű volt, egyszerűen azért, mert kevesen engedhették meg maguknak. A modern állattenyésztés és feldolgozóipar megjelenésével olyan hatékonnyá vált a húselőállítás, hogy csökkenhettek az árak, és a hús a mindennapi táplálkozás része lehetett. Az utóbbi időben pedig a nagy lélekszámú fejlődő országokban, mint Kína, India vagy egyes afrikai államok, ahol a lakosság életszínvonala az elmúlt egy-két évtizedben kezdett jelentősen emelkedni, azonnal kimutatható volt a húsfogyasztás növekedése. A következő évtizedekben pedig a népességnövekedés nagyobb része ezekre az országokra koncentrálódik. A húsfogyasztás támadása az állatvédő szervezetektől indult, amelyek azt hangoztatták, hogy a húselőállítás ökológiai lábnyoma sokszorosa a növénytermesztésének. Már ez a kijelentés sem korrekt, hiszen az összes húst egy kalap alá veszik, rádásul az USA-t vették alapul, ahol köztudottan kevésbé figyelnek oda a környezetvédelemre, mint Európában, ahol az állati termékpályákra szigorú szabályok vonatkoznak.
Fotó: Master Good
Mi az igazság az állattenyésztés és a húsevés fenntarthatósága ügyében?
Ha aszerint vizsgáljuk a helyzetet, hogy egységnyi fehérje bevitele mekkora karbonlábnyommal jár, akkor azt láthatjuk, hogy az étcsokoládé a leginkább környezetszennyező, ez után jön a marhahús, majd a kávé és a juh. A további élelmiszerek sorrendjében is lehet meglepetés sokak számára, hiszen a karbonlábnyomukat tekintve a csökkenő sorrend így néz ki: paradicsom, rák, alma, sajtok, banán, tej, sertés, citrusfélék, rizs, hal és csak ezután következik a baromfi.
Vagyis például a baromfitenyésztés ökológiai lábnyoma alacsonyabb, mint a növénytermesztésé.
Persze a csirke esetén nem mindegy, hogy európai vagy brazil szóját használunk. Ha a tengeren ideszállítjuk a brazil szóját, akkor az egy kiló élő csirkére vetítve 0,15 kilogramm szén-dioxiddal növeli a karbonlábnyomot. Visszautalva az előző témára, ezért is gondolom, hogy a rovarokból kinyert fehérjék és zsírok jövőbeni felhasználásának valódi jövőbeni perspektívája az állattenyésztésben van.
Ön szerint tehát nem várható, hogy az emberiség „leszokik” a húsevésről?
Nem hiszem, hogy erre sor kerülne:
húsevésre lettünk tervezve, a fogaink és az emésztőrendszerünk is erről tanúskodik. A húsfélékben megtalálható aminosavak lételemei az életnek, persze igaz az is, hogy vita tárgyát képezheti, mennyire egészséges mindennap húst enni.
De nem szabad elfelejteni: aki vegán életmódot folytat, annak szükséges bizonyos táplálékkiegészítőket is szednie, hiszen vannak olyam aminosavak, amelyeket csak állati fehérjékkel vihetünk be a szervezetbe. Maga a vegán étkezés egyébként nem ördögtől való, a Master Good és a Sága is készít vegán termékeket, csak az aminosavak pótlására kell figyelni.
