Netbíró kft., avagy ki dönti el, mi a jogsértő?
Mi történjen, ha valaki észleli, hogy az interneten más által közzétett tartalom az ő szerzői jogait sérti? Az elektronikus kereskedelemről szóló törvény igyekszik erre egy minden igényt kielégítő választ adni, ám a megalkotott sajátos jogvédelmi eljárás nehezen illeszthető a hatályos jogrendbe.
Az elektronikus kereskedelemről szóló, tavaly decemberben elfogadott törvénynek az elektronikus szerződéskötés mellett a másik nagy szabályozási területe a jogsértő tartalmak miatti igények rendezése. Az eredeti javaslattal ellentétben a kihirdetett törvény nem általában a személyhez fűződő jogok, hanem már csak a szerzői jogok megsértése esetén tesz követendővé egy meglehetősen sajátos eljárást.
Ennek lényege a következő. Adva vannak azok az internetszolgáltatók, amelyek tevékenysége a mások által közzétett információnak a caching szakszóval illetett továbbításában vagy tárolásában, illetve keresőrendszerben történő hozzáférésének biztosításában áll. Adva van továbbá valaki, aki valamely szerzői műre nézve a szerzői jogok jogosultja. Végül adva van az, aki a fent említett szolgáltatók szolgáltatását használva információkat tesz közzé az interneten.
Ha a játszó személyek közül a második, tehát a szerzői jogi jogosult azt észleli, hogy a közzétett tartalom jogsértő, a szolgáltatóhoz fordulhat. Egészen pontosan a törvény ezt úgy írja elő - s ezt azért idézzük majdnem szöveghűen, mert az egyes szavaknak a későbbiekben jelentőségük lesz -, hogy "a jogosult teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglalt értesítésével felhívhatja (?) szolgáltatót a jogát sértő tartalmú információ eltávolítására". Az értesítéshez mellékelni kell a jogsértést "valószínűsítő" tények megjelölését. A szolgáltató ezt követően köteles a megjelölt tartalom hozzáférhetőségét megakadályozni, igaz, köteles értesíteni is a tartalom közzétevőjét.
Nos, a tartalom közzétevője értesül arról, hogy tartalmát egy jogsérelmet állító értesítés miatt levették. Erre ő szintén teljes bizonyító erejű magánokiratba, vagy közokiratba foglalt "kifogással", az igazát "megindokló" nyilatkozattal kérheti a tartalom visszahelyezését. Erre a kifogásra a szolgáltató viszont köteles a tartalom hozzáférését ismét biztosítani.
Aki eddig követni tudta, most már ne hagyja abba az olvasást, mert a továbbiak azt is segítenek megérteni, hogy a fenti eljárás miért nem vezet sehová. Nézzük részleteiben.
Érdemes mindenekelőtt az értesítés és a kifogás alakjára előírt szabályokkal foglalkozni. A teljes bizonyító erejű magánokirat, illetve a közokirat mint forma valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy nyilvánvalóan megalapozatlan felszólamlásokkal ne lehessen megnehezíteni a szolgáltatók életét. Az előírt minősített okirati forma azonban erre alkalmatlan. A minősített okiratok ugyanis csak azt igazolják (az ellenkező bizonyításáig), hogy a bennük foglalt nyilatkozatot az aláíró valóban megtette, vagy magára nézve kötelezőnek ismerte el. Azt azonban nem, hogy a nyilatkozónak igaza is van, vagyis hogy a nyilatkozatába foglalt követelése, igénye a polgári jog szerint meg is illeti. A közokirat ráadásul olyan okirat, amelyet valamely közigazgatási szerv az ügykörében eljárva, az irányadó alakban állít ki. Nem nagyon lehet elképzelni olyan közigazgatási szervet, amely közokiratba foglalná egy szerző nyilatkozatát arról, hogy valamely tartalom az ő jogait sérti. Minősített okiratra tehát csak akkor van szükség, ha az vitás, hogy a nyilatkozatot valóban az aláíró személy tette meg. Ha ez vitán felüli, akkor nem látom be, miért ne lehetne a jogsérelem tényét akár telefonon vagy elektronikus levélben bejelenteni.
Azt ugyanis, hogy a sérelmet állító félnek igaza van-e, vagy nincs, végső soron az ezt alátámasztó tények bizonyítékai révén lehet eldönteni. A törvény azonban ennyit nem kíván meg: csak az a feltétele az értesítés joghatályosságának, hogy a jogsérelmet "valószínűsítő" tények is szerepeljenek benne. Elegendő tehát, ha az értesítés homályos, közvetett utalásokat tartalmaz arra, hogy a jogsérelem fennáll. Más megfogalmazásban ugyanez igaz arra az esetre, amikor a tartalom közzétevője kifogásában hivatkozik arra, hogy a tartalom nem sért szerzői jogot: ekkor neki is elegendő csak megindokolni ebbéli nyilatkozatát, az ezt alátámasztó bizonyítékokat felsorolnia nem szükséges.
Mondhanánk erre persze, hogy az egésznek semmi jelentősége, hiszen bizonyítékok alapján, kötelező erővel úgyis csak a bíróság rendezi a felek jogvitáját. A törvény szerint azonban ez nem ilyen egyszerű. A fentiek szerint továbbított értesítés, illetve kifogás kézhezvételekor ugyanis a szolgáltató minden további mérlegelése nélkül köteles eltávolítani, illetve visszahelyezni a kérdéses információt.
A szolgáltatót a törvény ezzel belekényszeríti a bíró szerepébe annyiban, amennyiben a vitás helyzetet az egyik fél javára - ha ideiglenesen is, de - rendeznie kell, ám éppen a törvény fosztja meg az érdemi mérlegelés lehetőségétől. A szolgáltató tehát csak azt vizsgálja, hogy megfelelő okiratisággal nyújtották-e be az értesítést, illetve "valószínűsítették-e" az azt megalapozó tényeket, s ha mindkét kérdésre igenlő a válasz, eltávolítja a tartalmat. Mire a másik fél nyilatkozata megérkezik, napok telhetnek el, s az adott esetben, ha ez utóbbi félnek lesz később igaza, az eltelt napok akár milliós nagyságrendű kárt is okozhatnak.
Minthogy a leírt eljárás a tartalom közzétevőjének is a rendelkezésére áll, és a törvény nem határozza meg az így véghezvihető eljárások számát, a szolgáltatóval gyakorlatilag az idők végezetéig lehet játszani, még akkor is, ha mindez csak két, egymással kiszúrni igyekvő felhasználó gyermekded játéka. Pedig a törvényt nem erre találták ki.
A törvényt arra találták ki, hogy a nyilvánvaló jogsértés esetén gyorsan lehessen eljárni, ami az internet jellegére tekintettel akár indokoltnak is tekinthető. Az interneten megvalósuló szerzői jogsértés tipikusan olyan, amelynek esetén a polgári eljárásjog lehetővé teszi az úgynevezett ideiglenes intézkedést a bíróság számára (ennek során a bíróság bizonyos feltételek esetén már előre teljesíti a kérelmező kérését), s a fent leírt eljárás is lényegében ehhez hasonló. Csakhogy: az ideiglenes intézkedés akkor rendelhető el, ha ez például közvetlenül fenyegető kár elhárítása érdekében szükséges, vagy ha ezt a kérelmező különös méltánylást érdemlő érdeke szükségessé teszi, feltéve, hogy az ezt megalapozó tényeket a kérelmező valószínűsítette. (A polgári eljárásjognak ekkor elegendő a valószínűsítés, máskor többnyire bizonyítani kell.) Annak eldöntéséhez azonban, hogy ezek a feltételek fennállnak-e, bírói mérlegelés szükséges, és a jogkereső közönség szemét nem lehet kiszúrni bármely szolgáltatócég alkalmazottjának ismeretlen szempontok mérlegelésével meghozott döntésével.
Nehéz-Posony Márton
