Garantáltan olcsóbb a szabadpiac
Képzeljük el, hogy Budapesten minden taxisofőr egy kap egy fix, államilag garantált összeget, amely finanszírozza a taxi amortizációját, a sofőr fizetését, és biztosítja a kocsiba befektetett öszszeg megtérülését, függetlenül attól, hogy szállít-e utasokat. Amennyiben szállít, az utasnak nem kilométer-arányos díjat kell fizetnie, hanem a tényleges benzinfogyasztást kell megtéríteni, függetlenül attól, hogy a motor milyen állapotban van, és a sofőr hogyan vezet. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ebben a furcsa konstrukcióban a taxisok kevésbé gondosan tartanák karban autóikat, kevésbé odafigyelve vezetnének, és nagyobb lenne a fogyasztásuk.
A villamosenergia-ipar szerte a világon a legutóbbi időkig ilyen furcsa módon működött. Államilag garantált megtérülési ráta, a tüzelőanyag-költségek automatikus átterhelése, az amortizáció megtérülése még nulla termelés esetén is: ezek voltak a tervgazdasági logikájú szabályozott monopolmodell jellegzetességei. A legfurcsább talán az, hogy mindezek ellenére a villamosenergia-piac nyitásának gyakran értetlenkedéssel vegyes idegenkedéssel kell megküzdenie, mint ha a taxisofőr meséje, a többi versenypiac nyilvánvalóan áldásos hatása nem lenne elég meggyőző. A piacnyitás sok adminisztratív és jogi erőfeszítéssel jár, a tevékenységek szétválasztása folyamatos tranzakciós költségeket generál. Magától értetődően ez csak akkor éri meg, ha a versenypiac olyan hatékonyságjavulást eredményez, hogy van min osztozni. Az energialobbi ezt gyakran tagadja, sokszor lehet olyan kérdést hallani, hogy ki keresztfinanszírozza azt az előnyt, amit a feljogosított fogyasztók élveznek, mintha a piacnyitás nulla összegű játék lenne. Persze visszakérdezhetnénk, hogy a pöttyös Túró Ruditól a last minute Mallorcáig terjedő skálán miért pont az energia lenne az egyetlen termék, ahol a versenypiac nyomása nem javítja a hatékonyságot, de adjunk precízebb választ a kérdésre. A piaci struktúra és a szabályozói környezet hatékonyságra gyakorolt hatását nagyon nehéz megmérni. Szerencsére van egy természetes kísérlet, ahol szinte laboratóriumi körülmények között lehet az összehasonlítást elvégezni: az Egyesült Államok.
A Berkeley friss elemzése szerint a versenypiac a privát erőművek működésiköltség-hatékonyságát mintegy öt százalékkal javítja viszonylag rövid idő alatt. Ez lehet, hogy nem tűnik soknak, de valójában nagyon komoly összegről van szó. Érdekes megállapítás az is, hogy az állami energiacégek esetében (ilyenek is vannak Amerikában) nemcsak a kiinduló költséghatékonyság rosszabb, hanem a verseny sem hoz semmilyen mérhető javulást. Másrészt egy a Harvardon publikált tanulmány szerint a piacnyitás után a véletlen műszaki hibákból eredő kényszerkiesések száma jelentősen csökken, annak ellenére, hogy rövidebb időkre állnak le karbantartani. Ilyen "mágikus" hatása van annak, ha utasokat kell szállítani, ahhoz, hogy ketyegjen a taxióra.
Harmadrészt a University of California kutatói az erőművi beruházásokat vizsgálva megállapították, hogy a liberalizált piacokon jóval olcsóbban építik meg az azonos technológiájú erőműveket. Ugyanezen elemzés szerint a beruházások viszszaesését nem a piacnyitás, hanem piaci struktúrától függetlenül a jogi környezet bizonytalansága okozza.
A villamosenergia-piac nyitása tehát nem Brüsszelből diktált terhes kötelesség, hanem alapvtő nemzeti érdek. Mind a lakossági fogyasztókra nehezedő áremelési nyomás, mind a feldolgozóipar versenyképessége szempontjából kívánatos az energiaszektor működésének javítása. 1989 nem egy sajátos történelmi véletlen műve volt, hogy éppen a tervgazdaságok omlottak össze és nem a nyugati piacgazdaságok: a verseny ösztönző hatását semmilyen állami szabályozás nem tudja tökéletesen pótolni. Versenyt kialakítani az energiapiacon nem egyszerű, elrontani sokféleképpen lehet. Mind a jogi, mind a piaci intézményrendszer finomhangolása sok erőfeszítést, szabályozói munkát és kormányzati eltökéltséget igényel. Mivel a verseny élénkülése lobbiérdeket sért, némi konfliktusra is számítani lehet. Egy azonban biztos: megéri.
