Még az olaj az úr a piacon
A világon megtermelt olaj közel negyedét az USA használja fel, naponta közel 21 millió hordóra van szüksége. Nagyjából ugyanennyit éget el Európa és Japán is. Kína napi hétmillió hordóval a teljes igény tizedét sem teszi ki, olajéhsége azonban olthatatlan, a felhasználáson belüli részaránya folyamatosan nő, ahogyan az egyelőre napi hárommillió hordó alatt járó Indiáé is. Említést érdemel, hogy a jelentős szállítónak számító közel-keleti országok is mind nagyobb mennyiséget tartanak meg saját olajukból, iparfejlesztéssel készülve azokra az időkre, amikor egyre kevésbé tudnak az olajbevételeikre támaszkodni. Az importőr országokban egységesnek nevezhető a közelmúltban felgyorsult tendencia, amely az olajtól eltérő, részben megújuló üzemanyagok használatát jelenti, minden esetben az érintett kormányok által is ösztönözve. Részben politikai megfontolásból a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kap az importforrások számának növekedése és az energiafelhasználás hatékonyságának javítása is.
Termelők
Szaúd-Arábia és Oroszország vetélkedik évről évre a világ legnagyobb olajtermelője címért. Többnyire a szaúdiak kerekednek fölül napi 11 millió hordót meghaladó teljesítményükkel, miközben az oroszok alulról közelítik a tízmilliót. Szaúd-Arábia azonban általában nem egymagában, hanem a világ olajellátásának 40 százalékáról gondoskodó OPEC olajkartell tagjaként lép fel a piacon. Az OPEC és Oroszország számára piaci erejük áldás és átok egyszerre: miközben óriási bevételekre tesznek szert, a vevő piacok rendre felelőssé teszik őket a nem kielégítő szállításokért. Szemükre vetik, hogy nyereségük nem elég nagy hányadát fordítják termelésük bővítésére, kimerült lelőhelyeik pótlására. Széles skálán mozog az olajtermelés költsége. Miközben Irakban egy dollárért, kedvező földrajzi körülmények között bányászható az olaj, a szibériai orosz olajmezőkön erre hat dollárt költenek, a zord körülmények közötti északi-tengeri területeken még többet, s kérdés, mennyiért nyerhető ki az olajhomok kincse.
Szállítás
Közös vevői és eladói érdek, hogy az útjára indított olaj biztonsággal eljusson a címzetthez. Ennek jegyében – vagyis sok esetben vevők és eladók alkotta közös vállalkozásban – folyik az új szállítóvezetékek építése, a meglévők karbantartása, az olajkikötők létesítése is. Egy-egy új lelőhely bekapcsolása, a meglévő szállítási útvonalak (például a Boszporusz) zsúfoltsága vagy új vevő megjelenése (Kína) miatt folyamatosan infrastruktúra-beruházásokra, új útvonalakra van szükség. A vevők részéről a beszerzési, az eladók részéről pedig az értékesítési források többoldalúvá tétele olyan biztonsági törekvés, amely miatt a meglévőkkel párhuzamos ellátási útvonalak is születnek. Helyenként párhuzamosságot jelent a vezetéki, vízi és közúti szállítás is. Szintén biztonsági megfontolásból létesülnek stratégiai és kereskedelmi tárolók is világszerte. Mostanában éppen Fehéroroszország keres az orosztól eltérő olajforrásokat, Oroszország pedig a fehérorosz területet elkerülő exportútvonalat.
Politika
Adott ország gazdasági növekedésének feltétele a kellő mennyiségű olaj rendelkezésre állása, de ugyanezen ország sarokba is szorítható az olaj megvonásával. Az exportőrök vevőikre gazdasági, netán politikai nyomást gyakorolhatnak. Ugyanakkor függnek is a piacaiktól, főként ha vevőkörük szűk, illetve ha azokat egyetlen szállítási útvonalon érik el. A vevők világszerte gazdasági és politikai eszközöket is bevetnek annak érdekében, hogy az általuk felhasználandó olajat már a kitermelés helyén ellenőrizzék. E törekvésük az elmúlt évtizedben felgyorsult, ám a termelő országokban is felerősödött a külső befolyás elleni védekezés. Folyik a külföldi vállalkozások kiszorítása a termelő országok nagy olajprojektjeiből, ha pedig mégis beengedik őket, azt szigorú feltételekkel teszik. Sok országban magáncég is csak szűk keretek között lehet olajpiaci szereplő. A magyar Mol terjeszkedését segíti, hogy termelésének nagysága egyelőre nem éri el a szénhidrogénvagyunukért aggódó országok ingerküszöbét.
Árak
Az olaj ára mindig tartalmazott olyan kisebb-nagyobb felárat, amelyet elemzők lélektani hatásnak neveznek. Jórészt amiatti félelmekről van szó, hogy adott politikai események (sztrájkok, belpolitikai összeütközések, két ország közötti feszültség, háború) zavart okozhatnak az olajszállításban. Az alacsony olajárak lehetnek két ország között a jó viszony megtestesítői (vagy a függőségi viszony fenntartásáé), a magasra srófolttal pedig politikai célok kényszeríthetők ki. Az olajárakban is megjelenő többletköltséget jelentenek a biztonsági intézkedések és a diverzifikációs beruházások kiadásai. Drágítja az olajat az is, hogy fogy, így egyre drágábban kitermelhető helyekről kell felhozni. Igaz, versenyt is támaszt vele szemben több más energiahordozó. Az Öböl-háború idején egy hordó olaj ára tíz dollár alá esett, tavaly elérte a 80 dollárt is. Most 60 dollár körül mozog. Ám ez az a pont, ahol a tavaly még kínálatbővítést tervezett OPEC olajkartell újabb exportcsökkentéssel emelné az árakat.
