Tavaly elmaradt a világvége

Az univerzum színfalai mögött nagy dolgok vannak készülőben. Láthatóan változnak azok az erőviszonyok, amelyek a csillagokat és a bolygókat, a galaxisokat és a fekete lyukakat mozgatják a kozmikus színpadon. Fokról fokra új rendező veszi át az irányítást a történések felett.

„Drámai változás kellős közepén vagyunk” – mondja Paul Steinhardt, a Princeton Egyetem tanára, napjaink egyik legelismertebb kozmológusa. A kutató áttekintette, hogy az elmúlt évtizedben milyen felismerésekre jutottak a világegyetemet fürkésző asztronómusok, és végül arra jutott: a felfedezések „arra kényszerítenek bennünket, hogy átértékeljük, amit univerzumunk jövőjéről gondoltunk”.

Igaz, kényszerről beszélni talán túlzás. Hiszen az embert mindig is foglalkoztatta, hogy „hol ér véget minden”, és milyen sors vár az olyan hatalmas struktúrákra, mint a milliárdnyi csillagot számláló galaxisok. Akkor is, ha ezt a véget egyébként sosem fogja megérni – sem az ember, sem semmilyen más értelmes lény az univerzumban. A Homo sapiens talán azért akarja felmérni szerepét ebben a kozmikus színjátékban, hogy megtudja, a korszak, amelynek szülötte, vajon csak pillanat volt-e, vagy markáns szakaszt jelentett az univerzum történetében.

Hol is állunk hát a dolgok rendjében?

Az eszkatológia, a végső dolgokról szóló tanítás az emberiség történetének túlnyomó részében a vallás és a filozófia felségterülete volt. De újabban a fizikusok és a kozmológusok bekapcsolódtak a vizsgálatába, most megkísérlik megírni jövőbeli történetét is. Modern próféták módjára – de fizikai alapon. A kutatók képzeletére különösen egy felfedezés hatott megtermékenyítően, s ennek kapcsán beszél a változásról Paul Steinhardt is: arról a 2011-ben fizikai Nobel-díjjal kitüntetett felfedezésről van szó, amely szerint a világegyetem növekvő sebességgel tágul. A kozmosz egyre gyorsabban nő, egyre több új tér keletkezik. Mintha egy irdatlan erő fokozódó tempóban tépné szét az égi struktúrákat. A kutatók egyelőre nem tudják, mi állhat a dolog hátterében, ezért a titokzatos erőt egyszerűen csak sötét energiaként emlegetik.

Hogy a világegyetem tágul, azt már az 1920-as években megfigyelte Edwin Hubble amerikai csillagász. A kozmológusok azóta azt a lendületet látták az expanzióban, amelyet az ősrobbanástól, a tér és az idő kezdetétől fogva hordoz a világegyetem. Ám a tudósok sokáig abból indultak ki, hogy az anyag tömegvonzása ellene hat ennek a lendületnek, és lefékezi a tágulást. Ami – attól függően, hogy mennyi anyag van az univerzumban – kétféle következménnyel járhatott volna: hogy a világegyetem, mivel túl kevés benne a fékező anyag, lassan növekszik az örökkévalóságig, vagy hogy mivel sok benne az anyag, egyszer csak felülkerekedik a gravitáció, és a világegyetem zsugorodni kezd.

A fizikusok felvázoltak egy fiktív menekülést. Eleinte, nagyjából egymilliárd évig az lenne a cél, hogy távolságot nyerjünk az egyre forróbbá váló naptól. Tehát irány a Mars! Szomszédos bolygónkon víz van elég. A Mars négy-öt milliárd évig lehetne az otthonunk.

Amikor a nap vörös óriássá duzzad, a Jupiter Európa nevű holdja kínálna menedéket, amelynek jégköpenye valószínűleg folyékony vizet is rejt.

Amikor a Nap végül, jó 100 millió évvel később fehér törpévé zsugorodik, nagyon hidegre fordulna az idő. Nem maradna más, el kellene hagynunk a naprendszert.

A fizikusok felvázoltak egy fiktív menekülést. Eleinte, nagyjából egymilliárd évig az lenne a cél, hogy távolságot nyerjünk az egyre forróbbá váló naptól. Tehát irány a Mars! Szomszédos bolygónkon víz van elég. A Mars négy-öt milliárd évig lehetne az otthonunk.

Amikor a nap vörös óriássá duzzad, a Jupiter Európa nevű holdja kínálna menedéket, amelynek jégköpenye valószínűleg folyékony vizet is rejt.

Amikor a Nap végül, jó 100 millió évvel később fehér törpévé zsugorodik, nagyon hidegre fordulna az idő. Nem maradna más, el kellene hagynunk a naprendszert.-->