A finanszírozás ellentmondásai
A hazai egészségügy finanszírozását számos probléma feszíti. Ennek okát sokan sokféle oldalról magyarázzák, gyökereit pedig komoly kutatóintézetek vizsgálják. Jelen anyagunkban megpróbáljuk körbejárni a finanszírozói oldalról, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) szempontjából az egészségügy finanszírozásának árnyoldalait és ellentmondásait. Hangsúlyozzuk a finanszírozói oldal szempontját, hiszen ami az OEP számára ellentmondás, az lehet, hogy az egyéb szereplők számára természetes folyamat. Ugyanakkor ez fordítva is igaz, vagyis elképzelhető, hogy az OEP szerződéses szolgáltató partnerei számára ellentmondásos kérdések az OEP számára tűnnek egyértelműnek.
A finanszírozási rendszer ellentmondásainak elemzése során feltétlenül szólni kell az egészségügyi rendszer alapelveiről. A rendszerváltozást megelőző évtizedek állami egészségügyi rendszerében alapelvként szerepelt az egészségügy ingyenes volta, mindenki számára biztosított elérhetősége és magas színvonala. Csupán 12 év távlatából szemlélve is ezen elvek jelentős mértékben átalakultak. Az 1990 után bevezetett szolidaritás alapú társadalombiztosítási rendszer tulajdonképpen nem volt áttörő újdonság abban az értelemben, hogy Magyarországon 1891-től a II. világháborúig a Bismarck-féle rendszer működött. Az elvek azonban jelentősen változtak. Az ingyenes egészségügyről világossá vált, hogy igen sokba kerül, és a források bonyolult rendszeréből áll össze az egészségügyre fordított kiadások egésze, melyben a közfinanszírozás (állam, önkormányzatok) mellett igen jelentős szerep jut a magánforrások különböző formáinak is. A mindenki számára biztosított elérhetőséget felváltotta az orvosi lehetőségek és kívánalmak, illetve a gazdasági lehetőségek eredőjeként létrejövő finanszírozási korlátok közé szorított hozzáférés, ahol a méltányosság és igazságosság érvényesítése kívánatos.
Az egészségbiztosítási alap két meghatározó eleme, a gyógyító-megelőző és a gyógyszerkassza között érdekes arányeltolódás ment végbe 1994-2002 között (1. ábra). Míg a gyógyító-megelőző és gyógyszerkassza együttes öszszegéből 1994-ben a gyógyító-megelőző 73,3 százalékkal részesedett, addig 2001-re ez az arány 69,5 százalékra csökkent. Vagyis igen komoly eltolódás következett be a gyógyszerkassza irányába. Ez összhangban van a gyógyszerkasszánál évek óta folyamatosan tapasztalható költségemelkedéssel. A korszerű gyógyszerek befogadása és támogatása ugyan rendkívül fontos a lakosság, a szakma és a finanszírozó számára egyaránt, azonban a túlzott és indokolatlan gyógyszerelés szakmai szempontból és a finanszírozói oldalról elfogadhatatlan.
A gyógyító-megelőző ellátásokon belül az egyes kasszáknál változatos trendek alakultak ki. A 2. ábra bemutatja a járó/aktív/krónikus fekvőbeteg-kassza nyers teljesítménymutatóinak (oszlopok: összes járó pontszám, összes aktív súlyszám és összes krónikus ápolási nap) és az egy teljesítményegységre jutó finanszírozásnak (vonalak: járó forint/pont, aktív fekvő forint/súlyszám, krónikus fekvő forint/nap) változását, ahol is az 1997-es értéket vettük 100 százaléknak. Látható, hogy az egy teljesítményegységre jutó finanszírozás (vonalak) mind a három kassza esetében dinamikusan emelkedett. Ugyanakkor az összes teljesítmény (oszlopok) a járóbeteg-szakellátás esetében emelkedett meredeken, a krónikus fekvőbeteg-szakellátásnál mérsékelt emelkedés volt, míg az aktív fekvőbeteg-szakellátásnál trendjelleggel nem változott. Vagyis az aktív fekvőbeteg-szakellátásban érvényesülő teljesítményellenőrző mechanizmusok nem igazán jelentek meg a járóbeteg-szakellátásban.
A 3. ábra, ahol a császármetszések aránya látható megyei és regionális bontásban, több kérdést is feszeget. A jelentős területi különbségek azt mutatják, hogy a vizsgált szolgáltatás tekintetében a páciensek igen eltérő esélylyel "veszik igénybe" e szolgáltatást. Nem tételezzük föl, hogy ekkora különbség lenne az egyes megyék pácienseinek összetételében, tehát a szolgáltatás iránti szükséglettel nem magyarázhatunk ekkora különbségeket. Ugyanakkor a területi egyenetlenségek a méltányosság kérdését felvetik, vagyis a páciensek számára mindenhol azonos feltételekkel kell elérhetővé tenni az ellátásokat. További tanulság lehet a finanszírozó számára annak vizsgálata, hogy a császármetszések magas aránya egyes térségekben tényleges igénybevételt takar, vagy csupán a finanszírozási adatokban jelenik meg.
Végezetül említenünk kell az egészségügyi rendszer, illetve az egészségügyi finanszírozási rendszer társadalmi beágyazódását. Az egyén egészségi állapotát számos tényező befolyásolja: a genetikai adottságok, a környezetei tényezők, az életmód és az egészségügyi rendszer. A hazai lakosság nem igazán érzi felelősségét saját egészségi állapotának befolyásolásában. Vagyis nem sok figyelmet fordít a lakosság nagy része a környezeti vagy életmódbeli kockázati tényezőkre (pl. tiszta levegő, egészséges ivóvíz, dohányzás, alkoholfogyasztás stb.), melyek jelentős hatással vannak egészségi állapotunkra. A preventív szemlélet meghonosítása, a finanszírozásban és a lakosság szemléletében alapvető sikerkritériuma a racionális, költséghatékonysági és méltányossági elemeket ötvöző egészségbiztosítási rendszer kialakításának.
Összefoglalásul: a szolgáltatókat nem az OEP-kassza kimerítésében kell érdekeltté tenni, hanem ösztönözni kell, hogy sajátukként gazdálkodjanak valamennyiünk közös pénzével.
