Privatizálhatóak-e a fővárosi önkormányzat kórházai?
Sokan az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról, valamint az orvosi tevékenység végzésének formáiról szóló 2001. évi CVII. törvénytől (kórháztörvénytől) remélték a privatizációs probléma megoldását, de a szakma már a törvény megszületésekor is súlyos averziókat táplált iránta. Jómagam a privatizáció kérdésköréről már többször kifejtettem a véleményemet, s most ismét szükségesnek tartom hangsúlyozni: az egészségügyi privatizáció a megfelelő keretek között tovább már nem halogatható!
Ma egyértelműnek látszik, hogy az egészségügy privatizációja teljes keresztmetszetében eddig sem volt s a jövőben sem lesz központilag vezérelhető - még akkor sem, ha e mellett számos szakmapolitikai érv lenne felhozható. Ehelyett inkább a privatizáció nemzeti, országos stratégiájának és keretének kell átgondoltnak, és összehangoltnak lennie! A piacgazdaság kereteiben tudomásul kell venni az új tulajdon- és működési formák elterjedését, ha azok elősegítik a jobb hatékonyságot és érdekeltséget, emelik a szolgáltatások színvonalát, továbbá előmozdítják olyan, a betegellátás szempontjából fontos és hiányzó ellátások nyújtását, amelyek más módon nem biztosíthatóak. Ha sikerül megvalósítani az ellátóstruktúra optimalizálását - lehetőség szerint EU-kompatibilis, regionális szerkezetben -, és ehhez a megfelelő modernizáció társul, úgy a privatizáció a maradék gondjainkat már "magától megoldja".
Hozzá kell tenni, szinte biztosra vehetjük, hogy ha semmiféle finanszírozási reform, tőkepótlásra szolgáló állami beavatkozás nem történik a következő években, úgy az egészségügy átalakítása sikertelen lesz. Szakértők szerint ugyanis több száz milliárd forintnyi modernizációs, amortizációpótló és konszolidációs forrás szükséges az egészségügyi ellátórendszer talpra állításához, amire a legfrissebb EU-országjelentés is felhívja a figyelmet. Ezeknek a - központi - intézkedéseknek az elmaradása esetén aligha valószínű, hogy bármely jelentősebb befektető megjelenne az egészségügy háza táján, hiszen ma sem a befektetésének megtérülése, sem az akár mégoly alacsony üzleti nyereség sem valószínűsíthető számára.
A privatizációt mint eszközt e körülmények figyelembevételével lehet ösztönözni az egészségügyben, mivel az egészségügyi intézmények privatizációja alapvetően különbözik a termelőszféra vállalataitól. Az intézmények 1990 óta nincsenek közvetlenül állami tulajdonban. A törvényalkotó a tulajdonosi jogosítványokat részben a települési önkormányzatoknak, részben a szaktárcáknak, illetve a nagyfokú autonómiával felruházott egyetemeknek adta. Az Egészségügyi Minisztérium kezelésében ma már alig több mint tíz országos gyógyítóintézmény van. A fővárosban 1992 óta a háziorvosi ellátás egésze, a szakrendelők jó része kerületi önkormányzati hatáskörbe, illetve tulajdonba került. A háziorvosi privatizáció eredményeként a 23 fővárosi kerületben az összes háziorvos 2-84 százaléka (kerületenként igen nagy szóródással), budapesti átlagban a háziorvosi szolgálatok 44,5 százaléka privatizált. Működnek és szolgáltatnak alapítványi, egyházi és magánkórházak, intézmények. Az egészségügyi ágazatban több mint 400 privát szolgáltató volt bejegyezve 2000-ben a fővárosban. Kialakult a színes, plurális tulajdonosi szerkezet, és a privatizációval, gazdasági átalakulással mára már tényként kell számolnunk.
A fővárosi önkormányzat 19 intézményében összesen ötven különböző szolgáltatást végeznek privát szolgáltatók, jellemzően (72 százalék) az infrastruktúra - épületek, gépek, technológia, karbantartás - üzemeltetése útján. E szervezetekkel a kórházak olyan szerződést kötöttek, amelyek garantálják, hogy a piaci üzemeltetés tartós költségmegtakarítással jár, vagy ha ez nem lehetséges, az üzemeltető társaság gyorsabb modernizációval, eszközfejlesztéssel és cserével segíti a kórházat. Ez esetben az eszközök megújítása vagy például a szoftverek frissítése nem az üzemeltető fővárost terheli.
A tapasztalatok alapján a teljes körű privatizáció (a tulajdonba adás vagy eladás) semmiképp nem javasolható az egészségügyben. Ez egyrészt a potenciális befektetők ("vevők") részéről sem volna aggály nélküli, másrészt a közfeladatot ellátó tulajdonosok számára nem biztosítana kellő és a betegérdekek érvényesítéséhez is elegendő felügyeleti jogkört a kórházakban. De az úgynevezett funkcionális privatizációt bátorítani szükséges, különösen ott, ahol ezáltal hatékonyság- és minőségjavulás várható el, vagy ahol a betegek jobb gyógyulási esélyei ezt indokolják. Magam szívesen támogatnék egy olyan magánosítási eljárást a főváros intézményeiben, amelyben az egészségügy dolgozói is valamilyen módon részt vállalhatnának.
Még a fővárosi önkormányzat egészségpolitikai programja elfogadása előtt, de annak kidolgozásához kapcsolódva olyan javaslatokat fogalmaztam meg: nyissunk teret a magánosítás számára ott, ahol a főváros nem kívánja regionális vezető kórházzá fejleszteni az intézményeket, nemegyszer tízmilliárd forintos ráfordítással. Javaslatomat arra alapoztam, hogy stabilabb jövőt jelenthet az önkormányzati fenntartás a nagyobb kórházak számára. Ma már úgy gondolom - főleg ha az új kormányzat modernizációra és szerkezetátalakításra vonatkozó ígéretei megvalósulnak -, az eszközként tekintett, jó szerződésekre alapozott magánosítás a működtetésben csak javára válhat intézményeinknek.
