A hibás döntéseknek mindig ára van

A romlás okai között többnyire a gyógyszerpaletta minőségi cseréjét és bővülését említik, aminek az árát a szűkös finanszírozási körülmények között (részben) a forgalmazók és a patikák rovására lehetett csak megfizetni, de sokan a kereskedelmi szektor gyengébb érdekérvényesítését tekintik a romló tendencia fő okának.

Az átrendeződés hátterében elsősorban az 1993-ban bevezetett, hatóságilag szabályozott degresszív árrésrendszer áll, amely a nagy- és a kiskereskedelemben egyaránt érvényesül. Jövedelmezőségrontó hatást a paletta fent említett minőségi cseréje mellett az infláció is nagymértékben segítette, hiszen mindkettő árfelhajtó és árrés-csökkentő tényező. A nagy- és kiskereskedelem gyárakhoz viszonyított pozícióromlása 2001-ig egyforma ütemű volt (a nagykereskedelmi árrés egyszeri intézkedéssel véghezvitt 1999-es 2,2 százalékpontos csökkentését leszámítva), a patikák szempontjából a "drámai" kiteljesedésre azonban 2001 óta kerül sor. Akkor vezették be ugyanis a 3500 forint feletti nagykereskedelmi árú gyógyszereknél a 630 forintos fix patikai árrést (dobozdíjat), ami nemcsak a működtetési költségek fedezeti forrását csökkenti drasztikusan, hanem a drágább gyógyszerek térnyerése miatt a patikáknak most már nem csupán a gyárakkal, hanem a nagykereskedőkkel szembeni piaci pozícióit is folyamatosan rontja.

A gyógyszerpaletta minőségi cseréje és bővülése az inflációs rátát évente több mint 10 százalékkal meghaladó készletfinanszírozási tehernövekedést okoz a gyógyszer-kereskedelemben. A nehéz likviditási helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az OEP és a patikák közötti támogatáselszámolás több lépésben változott, és a hathetes előfinanszírozás mára már háromhetes utólagos elszámolássá alakult. (Csupán ez utóbbi mai forgalmi értéken kb. 40 milliárd forintos forráskivonásnak felel meg.) Amíg lehetett, a nagykereskedők és a patikák a növekvő likviditási terheket a készletezési és szállítási gyakorlat racionalizálásával mérsékelték, a rendszerben azonban ma már mélyreható, kedvezőtlen és egyre nehezebben visszafordítható változások jelei tapasztalhatók. Ezek közül kettőt érdemes kiemelni.

A romló likviditási helyzetben a gyógyszertárak egyre kevésbé képesek készleten tartani valamennyi kurrens gyógyszert. Az ellátás romlása leginkább a kisebb forgalmú (vidéki) gyógyszertárakban és a nagy értékű gyógyszereknél szembeötlő: egyre gyakoribb, hogy a betegeknek - a múlt század nyolcvanas évekbeli gyakorlatához hasonlóan - vissza kell menniük a gyógysze-rükért, vagy más gyógyszertárat kell felkeresniük.

A gyógyszertárak egyre hoszszabb határidőre képesek csak nagykereskedelmi tartozásaikat kiegyenlíteni, ezért a szállítóállomány dinamikusan nő, és egyes becslések szerint ma már közelíti a 38-40 milliárd forintot. (A növekedés dinamikájára utal, hogy a háromhetes utófinanszírozásra történő átállást megelőző évben, 1998-ban ez az érték még csak kb. 11 milliárd forint volt.) A patikák fizetési készségének romlása az ellátási zavarokon és a körbetartozás kockázatán túl egyéb következményekkel is járhat. Tovább szűkülhet a patikák likviditási gondjait is átvállalni képes, tőkeerős nagykereskedők köre, és ezáltal a már ma is egyre inkább oligopol jellemzőket felmutató nagykereskedelemben további koncentrálódás következhet be (kérdés, hogy ez kinek az érdeke). Másrészt felgyorsulhat a kilátástalan helyzetbe kerülő, nagykereskedőknek kiszolgáltatott gyógyszertárak tulajdonosváltása, és az eredeti törekvésekkel ellentétes gyógyszerellátó struktúra kialakulását, szakmai és/vagy pénzügyi befektetők kezében koncentrálódó gyógyszertárhálózat(ok) létrejöttét eredményezheti.

Túl azon, hogy sok száz gyógyszerész egzisztenciája mehet így tönkre, és ez sem politi-kailag, sem pedig ellátásbiztonsági szempontból nem lehet érdeke a nagypolitikának, a vázolt folyamat egyéb következményekkel is járhat.

Reális annak a kockázata, hogy a ma még vertikálisan és horizontálisan is tagolt, de mindkét irányban az integráció jeleit mutató gyógyszerpiac azonos érdekkörbe kerül, és a gyógyszertárak önállóságának megszűnésével az önérdek-érvényesítés új - és az eddiginél sokkal hatékonyabb - eszközei és formái kerülhetnek felszínre. Ez végső soron azzal járhat, hogy a költségvetés (a gyógyszerár-támogatásokon keresztül) többletkiadásokra kényszerül, tovább növekednek a lakossági gyógyszerköltségek, sőt az állam szabályozási-be-avatkozási lehetőségei is korlátozódnak!

Ezért az államnak rövid időn belül döntenie kell: a jelenlegi struktúrát értéknek tartja és a fenntartásához szükséges lépéseket megteszi, vagy továbbra is a gyógyszer-kereskedelmet (és ezen belül is a patikákat) tekinti a takarékosság egyik fő terepének. Ha ez utóbbit vállalja, egyben arról is döntött, hogy holnap a mainál sokkal drágább (de egyáltalán nem jobb!) gyógyszerellátás rendszerének fenntartásához kell forrásokat biztosítania. S hogy ez nem puszta riogatás, azt már számos ország példája is bizonyítja. A rossz döntéseknek ugyanis mindig ára van.



A szerző a Magángyógyszerészek Országos Szövetségének elnökségi tagja