Fejlődik vagy változik a magyar gyógyszerpiac?
Ennek a színvonalnak tükröznie kell az ország gazdasági fejlettségét és a szolidaritási elven működő biztosítási rendszer teljesítőképességét. Nem lehet eltekinteni attól, hogy az orvosok gyógyszerválasztási lehetősége együtt haladjon a kor gyógyszerkutatásának eredményeivel, természetesen azokat a korlátokat is figyelembe véve, amelyek a társadalom és a gazdaság anyagi erejét tükrözik.
Az elmúlt 14 év változásai jelentős hatással voltak az előbbiekben megfogalmazott körülményekre. A gyógyszerpiac liberalizálása mindenekelőtt lehetővé tette a gyógyszerválaszték rendkívül gyors fejlődését anélkül azonban, hogy a gyógyszerek piacra léptetésével kapcsolatos tennivalóban és a finanszírozásban a piaci összetétel gyors változását követni tudtuk volna. Ennek következtében kialakult mindenekelőtt egy folyamatos költségvetési krízis, aminek a megoldását sokszor szakmailag sem indokolt intézkedésektől várták. Ilyen volt a támogatási mértékek csökkentése és azok a hevenyészett intézkedések, mint amilyen a kétszeri árbefagyasztás vagy az új gyógyszerek piacra lépésének megakadályozása volt.
Ezzel együtt miközben mind az orvosok, mind a betegek élvezték a növekvő gyógyszerválaszték előnyeit, jó néhány kérdés megoldatlan maradt. Nem sikerült például a gyógyszerellátás szociálpolitikai következményeit szétválasztani a biztosítási rendszer gyógyszerügyeitől. A gyors gazdasági változások miatt egyre jelentősebb társadalmi rétegek számára vált nehezen megfizethetővé a gyógyszer, nagymértékben a korszerűsödő választék és az infláció által előidézett áremelések miatt.
A szociálpolitikai szempontok keveredése a gyógyszer-támogatási rendszer változtatásának koncepciójában jelentős zavaró tényezővé vált, mert ennek következtében a gyógyszerügy sokkal inkább vált politikai kérdéssé, mint az indokolt lett volna.
Az elmúlt két-három esztendő megmutatta, hogy pillanatnyilag a változások ördögi körében vagyunk, vagyis olyan egyenletet kell folyamatosan megoldanunk, amelynek független változója a gyógyszerre szánt költségvetés, és az összes többi tényező e számnak függvényévé vált. A megoldandó kérdések közül tehát a legfontosabb a gyógyszerfogyasztás és a gyógyszerpiac elmélyült elemzése, aminek a célja megállapítani, hogy a stratégiainak szánt, de sokszor taktikainak bizonyult intézkedések milyen következményekkel jártak, mik jellemzik a mai gyógyszerezési, gyógyszerfogyasztási szokásokat, és hogyan lehet drámai változások nélkül új fejlődési pályára állítani a gyógyszerügyet Magyarországon?
Az elemzői munka szükségességét egyetlenegy táblázat is jól alátámasztja, amelyből kiderül, hogy az elmúlt évtizedben hogyan változtak meg a támogatottsági arányok az úgynevezett különkeretes gyógyszerek, az egészségügyi rendelvényre 90 és 100 százalékkal, a normatív tb-támogatással felírt, valamint a közgyógyellátási finanszírozás között.
Nyilvánvaló, hogy az arányok mögött nem tudatos támogatáspolitika áll, hanem inkább mutatja az érdekeltek lobbierejét, mint a tényleges szükségleteket. A hosszú távú gondolkodás és az ebből fakadó tervezettség hiánya olyan következményekkel járt, amire a 2003. évi események tették fel a koronát. Az a gondolat ugyanis, hogy a tervezetthez képest megvalósuló költségtúllépést a gyártókkal fizettessék meg, elképesztő és példátlan ötlet a magyar gyógyszerügy történetében. Ennek következtében például olyan mértékben avatkoztak bele a vállalatok üzleti terveibe, ami sokkszerű és kiszámíthatatlan volt, ugyanakkor tökéletesen elfedi a tényleges okokat és problémákat. Megvalósította azonban azt a sajátos helyzetet, melynek következtében a gyártók közvetlenül támogatják a betegeket a tervezetthez képesti túlfogyasztás esetén.
Mik lehetnek tehát a teendők és a legfontosabb alapelvek? Tervezhető és átlátható rendszerre van szükség, tervezhetőnek kell lennie azért, hogy lehetővé tegye a gyártók számára az alkalmazkodást a változó piaci és egészségügyi körülményekhez, átláthatónak kell lennie pedig azért, hogy elkerülhetővé váljanak a gyógyszerügyet nem szolgáló lobbizás, azok a sub rosa megállapodások, amiknek torzító hatása kiküszöbölhetetlenné válik.
Múlhatatlan tehát a kellő elemzői munka és következtetések levonása után a támogatási rendszer olyan korrekciója, ami két alappilléren nyugszik: az egyik a magyar egészségügy gyógyszeres terápia iránti igénye, a másik a finanszírozási lehetőségek figyelembevétele, de ez utóbbi nem elsősorban a hiány által meghatározottan.
Kötelező feladat kell legyen a hosszú távon is érvényes döntési mechanizmusok megalkotása és hirdetése és az ahhoz való alkalmazkodás minden piaci szereplő által. Lehetetlen állapotot teremt ugyanis, hogy a jogalkotó jogalkalmazói szerepében elfelejtkezik a saját maga által megalkotott szabályokról, és ezeket operatív célok szolgálása érdekében könnyedén átlépi. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy sokat segítene a magyar gyógyszerügynek a gyártók és az egészségügy közötti jól megalapozott és aztán hitelesen betartott középtávú megállapodás, ami jogokat és kötelességeket egyaránt tartalmazva megvalósítaná azt a célkitűzést is, ami a gyógyszerárak kordában tartására vonatkozik, és azokat a célokat is, amiket átláthatóság és tervezhetőség címen határozunk meg.
