Orvosvívódás a terápia miatt
Az orvos tudja, hogy a társadalombiztosító pénze korlátozott, ez fedezi a gyógyítás minden költségét, ebből származik saját jövedelme is, ezért a teljes orvostársadalom elvben az ártámogatás mérséklésében lenne érdekelt. Egyrészt. Másrészt tudja, hogy a betegek pénztárcájának tartalma is korlátozott.
Az orvostársadalom szakmai véleményt ad arról, hogy mely kórságban melyik gyógyszercsoport a leghasznosabb, ezen belül melyik hatóanyag mit ér. Melyiket lenne tanácsos "ártámogatni"? És mennyire? Kicsit, nagyon, sehogyan sem?
Az orvostársadalom eközben belső harcát is megvívja az egyes szakmaterületek között. (A gyomorfekély fontosabb-e vagy a magas vérnyomás?) Nyilvánvaló, hogy a szakmák közötti egyeztetés az egyik legnehezebb orvosszakmai kérdés. Ez az egyeztetés az orvostársadalom berkein belül zajlik, amelynek optimális módja a különböző szakmák legmagasabb szintű autonóm testületei - a szakmai kollégiumok - képviselőinek egyezkedése.
Ez a belső vitákban kiérlelődő orvosszakmai egyeztetés a legnagyobb segítség, amit az orvostársadalom nyújtani képes a megoldhatatlan dilemma - hogy tudniillik mindenki viszonylag jól járjon - kompromisszumos feloldásához.
A szakmai egyeztetés eredménye terápiás útmutatások, irányelvek kialakításában is megnyilvánul. Ezek azonban csak irányelvek lehetnek és nem válhatnak az orvos szankcionálásának eszközeivé. A társadalombiztosítás pénzének kezelői szívük mélyén elvárnák, hogy az orvosok kijelentsék: drága gyógyszert nem rendelünk! Ez hiú remény. Ennek kijelentésére ne várjanak. Az átlagos, jóérzésű orvos nem azért rendel drága gyógyszert, mert költeni akarja a társadalombiztosítás kevéske pénzecskéjét, hanem azért, mert azt a - nem véletlenül drága - gyógyszert jónak tartja.
A finanszírozó, az egészségpolitika - tágabb értelemben a politika - felelőssége az, hogy közölje az ártámogatás nyelvén a beteggel, hogy melyik gyógyszerért mennyit kell fizetnie. Azt a konfliktust, amely a szakmai és a finanszírozási lehetőségek között fennáll, nem az orvosszakmának kell megoldania. De az orvosszakma készséggel ismerteti véleményét a finanszírozóval az egyes gyógyszerterápiás eljárásokról és ezen belül az egyes készítményekről. Az orvos a recept felírásakor egyébként pontosan annyi támogatást utalványoz, amennyit a társadalombiztosító a recepten szereplő gyógyszerre ad. Ha a finanszírozó ezt sokallja, akkor nosza, csökkentse. De ne az orvost tegye felelőssé a "pazarlásért". Arról sem tehet az orvos, ha betegei egyszerre több helyen iratnak fel gyógyszert. Arról a beteg tehet. Természetesen, ha az orvos tudatosan nem indokolt vagy nem indokolt mennyiségű "ártámogatást ír fel", azt szankcionálni kell. Ebben a Magyar Orvosi Kamara (MOK) partnere a biztosítónak. Az azonban nem vezet eredményre, ha a politika - mintegy önigazoló pótcselekvésként - az orvosok korrupció gyanújába keverésével, finomabban szólva a túlzott promóciós tevékenységgel magyarázza saját tehetetlenségét a gyógyszerlobbival szemben. Ha akad korrupt orvos, büntessék meg. A MOK ebben is partner.
A kórházak amúgy sem rózsás anyagi helyzete a 2004-es évben bekövetkező áfaemelések - köztük a gyógyszerek 5 százalékos áfakörbe kerülése - folytán tovább romlik. Erről számos illetékes fejti ki véleményét. A MOK ehhez csak azt a megjegyzést fűzi, hogy a gyógyszerek áfája tovább nehezíti a gyógyítás feltételeit. Az OEP és a MOK együttműködésének keretében megalakultak a szakmai kollégiumok képviselőiből és a biztosító munkatársaiból álló közös bizottságok a gyógyszerek és a gyógyászati segédeszközök ártámogatási elveinek kialakítására. Nehéz dolguk lesz. Magukkal is, másokkal is vitatkozniuk-egyezkedniük kell. Adja Isten, hogy sikeresek legyenek. Adja Isten, hogy szakmailag megérlelt tanácsaiknak foganatja is legyen. Dum spiro, spero.
