A jóléti rendszerváltástól a felzárkózás programjáig - 1. Társadalompolitika
A megszorítás kifejezést némely hasonlóan baljós hangulatú fogalmakkal egyetemben pár hónappal ezelőtt "hivatalosan" törölték a Medgyessy-kormány tagjainak szótárából. A döntés kényszerűségből fakadt. A ciklus feléhez közeledve éppen a takarékosság és a kiigazítás lett a kabinet legjellemzőbb tevékenysége. Ezen még túl is lehetett volna lépni, csakhogy a szocialisták nem csak visszafogtak, folyvást értekeztek is róla. A kormányzati kommunikátorok végül rájöttek, hogy ez súlyos hiba.
Igaz, nem pusztán a kifejezés számít. Amióta nem emlegetik lépten-nyomon a kultikus nadrágszíjat, történik is ez-az. Különösen Draskovics Tibor belépése óta mondható el, hogy a kormányzati költségvetési és gazdaságfilozófiát is iparkodnak megváltoztatni. Röviden: bár a takarékosság kulcselem maradt, nem arról szónokolnak, honnan vesznek el. E helyett inkább azt hangoztatják: hogyan nem szabad osztogatni. (Egy példa: amennyit a büdzsé kiadási oldalán meg lehet spórolni, annyival lehet indokolt esetben az adókat mérsékelni.) Ezek után úgy néz ki: részben az új stratégiának, részben a kedvezőbb nemzetközi környezetnek köszönhetően a kabinet túljutott a mélyponton.
E mélypont elérésének alapvető előzménye, hogy a kormány a választások megnyerését követően úgyszólván példátlan módon úgy döntött: tüstént beváltja a kampányban felvállalt forintosítható ígéreteit. Hogy ez politikai értelemben bátorságként vagy butaságként értékelendő, megítélés kérdése. A következmény első körben többé-kevésbé általános állampolgári lelkesedés lett - tehát olybá tűnhetett: megérte -, ám Medgyessy Péter és csapata vélhetően nem számolt azzal, hogy az emberek mesebeli három kívánságuk teljesítőjéről gyorsan megfeledkeznek.
A támogatók jelentékeny hányada csakhamar lemorzsolódott, s maradt a kényszerpálya, amelynek szűk korlátai között hosszú ideje kénytelen lavírozni a kormány. Ez különösen annak tükrében fontos, hogy programjában nemcsak népszerű, de jóval kevésbé populáris, mégis meghatározó intézkedések is szerepeltek. Olyanok, amelyeket egyfelől eddig egyetlen kabinet sem mert felvállalni, másfelől viszont végrehajtásukat már nem lehet sokáig halogatni.
Azokról a strukturális reformokról van szó - egyebek mellett az egészségügyben, a honvédelemben, a közigazgatásban, az oktatásban -, amelyek nélkül minden takarékossági intézkedés csupán az újratermelődő igények teljesítésének elodázását jelenti, vagyis elhalasztott keresletnek minősül. A kormány helyzetének speciális nehézsége, hogy ezekbe a reformokba olyan időszakban kellene belevágnia, amikor bőséges források messze nem állnak rendelkezésre, és a társadalom többsége távolról sem áll mögötte.
A kormányon belül is eltérő annak a megítélése, hogy a nagy húzásokhoz elegendő lesz-e a kurázsi. Különféleképpen látják azt is, miért most érkezett el ezen sorsfordító döntések ideje. Egyesek azt mondják: az első év az erőgyűjtés időszaka volt, a koncepciók kidolgozásával telt. Mások szerint viszont pusztán annyi a lényeg, hogy az európai parlamenti választások miatt extra lefutású parlamenti ciklusban az aktuális napi politikai érdekek óhatatlanul felülírják a stratégiai szempontokat.
Apropó, stratégia. Az átfogó kormányzati, alias baloldali vízió ügye a jelenlegi kormány eddigi tevékenységét és retorikáját nézve ambivalens érzéseket ébreszt. 2002 áprilisa után azt hihettük, Medgyessy Péter kormánya nemcsak az Orbán-kabinet kancellária típusú berendezkedését viszi magával, hanem kísérletet tesz egy értékközpontú politikai stratégia felvázolására, kidolgozására és alkalmazására is. Mindez elsősorban Gyurcsány Ferenc - kezdetben főtanácsadó, később sportminiszter - nevéhez kötődött. Az eredmény azonban távolról sem meggyőző. Azzal együtt, hogy a kormányfő és munkatársai többször megpróbálkoztak a nemzeti közép megfogalmazásával, vagy a köztársasági gondolat újraértelmezésével, koherens elmélet mégsem született. Olyan legalábbis semmiképpen, amelynek elemeit a párt minden szintjén visszhangoznák, téziseit sorvezetőként alkalmaznák és népszerűsítenék.
Ebből adódóan eddig azt sem lehetett tudni, melyek a kormány legfontosabb társadalomépítő céljai, melyek az általa preferált rétegek, kik azok, akik által és akik bázisán a sokszor hivatkozott modern Magyarország felépítését elképzelik. A kabinet egyszerre próbál kedvezni szegényeknek és tehetősebbeknek, munkavállalóknak és munkaadóknak, kétkezi dolgozóknak és értelmiségieknek. Ez nem okvetlenül baj: méghozzá akkor nem az, ha sikerül megalkotni a százféle érdek egy irányba mutató szintézisét. Ám azt, hogy ezen a téren előrehaladottak lennének az állapotok, merészség lenne állítani.
A Miniszterelnöki Hivatal kiemelt szerepét tehát megtartotta a kormány. Más kérdés, hogy ezt mennyire tudta tartalommal megtölteni (amúgy az előző ciklusban sem volt ez sikertörténet). Tény, hogy Medgyessy Péter eleve nem vállalt - nem is vállalhatott - elődjéhez mérhető vezető szerepet. Egyrészt, mert az MSZP-nek sem tagja - elismertsége nem megkérdőjelezhetetlen -, másrészt, mert nem kalkulálhatott koalíciós partnerének feltétlen odaadásával. A két év alatt több ízben fölmerült a dilemma, hogy mennyire erős a miniszterelnök. Első alkalommal - nagyon látványosan - a szabad demokraták tették próbára: az "ügynökügy" idején a kormányfőváltás lehetősége is napirenden lett volna, ha a szocialisták nem állnak ki Medgyessy mellett. A háttérben azonban párton belülről is többször "megkóstolták" a miniszterelnököt: a visszatérő bírálatok leginkább arra vonatkoznak, hogy nem kellően következetes, nem eléggé szigorú és - már megint - stratégiája sincs. Az elmúlt hónapokban éppen azt figyelhetjük meg, amint a miniszterelnök igyekszik keménynek lenni. Előbb "visszakézből" lecserélte László Csabát, aztán előhozakodott közjogi javaslataival (ezeknek azóta "befellegzett"), és amikor csak teheti, saját "sztorijait" menedzseli. Kimondottan figyelemreméltó, hogy "sosem enged", és hogy a fontos ügyekben gyakran egyes szám első személyben nyilatkozik.
Nem teljesen egyértelmű, az érdemi döntések milyen körben születnek meg. Úgy tűnik, semmiképpen sem egy jól körülhatárolható, szűk grémium határoz a legfontosabb ügyekről. Hiába egyeztet hétfő reggelenként rendszeresen a miniszterelnök, a kancelláriaminiszter, az MSZP elnöke és frakcióvezetője, valamint a koalíciós partner első embere, nemegyszer előfordult, hogy a szabad demokraták csak az utolsó pillanatban értesültek a küszöbönálló húzásokról. A költségvetési politika kérdéseiben a jelenlegi pénzügyminiszter, a volt kabinetfőnök szerepe a meghatározó, politikai ügyekben a sportminiszternek is van befolyása, és sok múlik Kiss Péteren is. A döntési-egyeztetési mechanizmusok érzékeltetésére egy momentum: a "felzárkózás gazdaságpolitikai programját" csütörtöki meghirdetése előtt hétfőn Kuncze Gábor, kedden az MSZP elnöksége ismerhette meg Draskovics Tibor jóvoltából. Előtte nem sokat tudtak a dokumentumról. Más kérdés, vannak témák, amelyeket valóban hosszú konzultációsorozat körít: mondjuk, az euró bevezetéséről számtalan fórumon számtalan tárgyalást folytatott le a pénzügyminiszter. A kancelláriára visszatérve: egyesek - különösen a kisebbik koalíciós pártban - azt mondják, a kormány legnagyobb problémája, hogy rendre elmarad a döntések számon kérése, a végrehajtás nyomon követése. Ahogy magyarázták: valamit elhatároz a kormány, eltelik néhány hónap, nem történik semmi, majd megint elhatározzák ugyanazt.
A koalíció minden súrlódás ellenére gördülékenyebben, jóval kevésbé viharosan működik, mint 1994 és 1998 között. Az SZDSZ-nek ebben a ciklusban nemcsak a lehetőségei, az igényei is szerényebbek. Ennek nyomán nem a kormány irányítására, inkább a "liberális alternatíva" felmutatására törekszik, s néhány háttérbe szorult politikusát leszámítva nem tartja napirenden a koalíció felmondását sem. Ugyanígy a szocialistáknál sem téma az SZDSZ bedarálása, miután belátják: a kis párt olyan réteget tud megszólítani, amelyeket ők nem feltétlenül érnek el. Ezzel együtt tény: az MSZP zuhanórepülése a személyi jövedelemadó csökkentéséről kibontakozott koalíciós vita idején kezdődött, ami viszont felfelé ívelő ágba dobta az SZDSZ-t.
Összességében: a kormány és az MSZP népszerűségi mutatói felől nézvést aligha tekinthető diadalmenetnek a kabinet eddigi tevékenysége. Jelenleg mégis úgy tűnik, a maguk teremtette válságból lendületesen kezdték meg a kilábalást. Ám az nem biztos, hogy ennek az európai parlamenti választásokon megmutatkozhat az eredménye. Amennyiben pedig itt veszítenek, az ismételten visszavetheti őket. Mindazonáltal az biztos, hogy egy kormány tevékenységét a mindenkori választások hitelesítik - visszamenőlegesen. A végleges mérleget tehát nem most, hanem 2006-ban lehet majd megvonni.
