Túlköltekezés és erőtlen konszolidáció
Választások fogságában. A 2002-es esztendő akkor is minden idők legerősebb választás előtti élénkítésének éve lett volna, ha az új kormány a hagyományoknak megfelelően szorosabbra fogja a gyeplőt. Nem ez történt, sőt a további felelőtlen, az ország teljesítőképességével összhangban nem álló vállalásokkal a politika hosszabb időre kényszerpályára állította a gazdaságot. Kétségtelen, a konjunktúraváltások eddig szerencsés módon többé-kevésbé egybeestek a választási logika által diktált intézkedésekkel, ma már mégsem beszélhet senki anticiklikusságról, hiszen a túlköltekezés mértéke messze túlment a szakmailag elfogadható szinten. Tanulságos, a gazdaságpolitika és a társadalom állapotáról sok mindent elmondó helyzet, hogy hét év töretlen, dinamikus növekedés mellett sikerült rekordmagasságú költségvetési hiányt felhalmozni?
Az állami túlköltekezés mellett tovább súlyosbította a problémát, hogy a lakosság megtakarítási hajlandósága is történelmi mélypontra süllyedt. Ebben a jövedelmek dinamikus növekedésével párhuzamosan megjelenő optimizmus mellett az is nagy szerepet játszott, hogy a háztartások gyors eladósodása előtt már korábban megnyílt az út az olcsó (és egyre olcsóbbá váló) lakáshitelekkel. Az eredmény ismert: a nemzetgazdaság külső finanszírozási igénye jelentősen megugrott, a külső egyensúlyromlás tendenciái egyre aggasztóbbá váltak, a gazdasági növekedés szerkezete a hosszabb távon fenntarthatatlan irányba mozdult el.
Halogatás. Természetesen a kormány javítani kívánt a helyzeten, és erőteljes konszolidációt feltételező számokkal állt elő - nagyon helyesen. Akkor még úgy tűnt, hogy a szokásos, négyévenként megvalósuló élénkítés-megszorítási ritmus - kicsit döccenve ugyan - megvalósul. Ezzel szemben a 2003. évben a költségvetés legfeljebb semleges hatásúnak volt nevezhető, vagyis nem beszélhetünk kiigazításról. Az előcsatlakozási programban felvázolt makropályák gyakorlatilag meghirdetésükkor irrelevánsak voltak. (Egy érzékletes példa: az első program 2004-re 3 százalék alatti GDP-arányos költségvetési hiánnyal számolt, ami előbb 3,8 százalékra duzzadt, majd ezt is elsodorták a tények. Jelenleg a 4,6 százalékos hiányterv az érvényes, mely a szakértők többsége szerint csak újabb intézkedésekkel érhető el.)
A fordulat hiányát jól jelzi az euróbevezetés időpontja körüli huzavona. A 2007-es lazább, illetve 2008-as szoros elköteleződés után végül 2010-re tolódott ki a Gazdasági és Monetáris Unióba való belépés céldátuma.
Miközben a rövid távú lefaragások nem jártak sikerrel, húzódott a strukturálisan kisebb állam megteremtéséhez szükséges reformok végigvitele is. Sőt, bizonyos területeken éppen ellentétes tendenciák voltak megfigyelhetők. A költségvetési szektorban dolgozók száma például másfél év alatt több mint 30 ezer fővel emelkedett, és a 2004 elejére időzített leépítések sem látszanak az adatokon, csupán a növekedés megállásáról beszélhetünk.
Pótcselekvés. A gazdaságpolitika a költségvetési kiigazítás helyett egyéb területeken vélte megtalálni a megoldást. Az exportértékesítési nehézségekért a jegybank ellensúlyozó politikája következtében megerősödött forintárfolyamot okolta, kiélezve ezzel a két pólus közötti természetes érdekellentéteket. (Mivel a célunk a kormány kétéves tevékenységének elemzése, e helyen nem foglalkozunk a monetáris politika értékelésével.) Ugyan több elemzés is felhívta a figyelmet, hogy a kiviteli teljesítményben fontos szerepet játszanak a külpiaci dekonjunktúra és az erőteljes versenyszektorbeli béremelések, a kormány mégis úgy gondolta, biztosítani kell az exportcégeket arról, hogy az árfolyam nem erősödik túlságosan. Az ezer sebből vérző logika mentén megszületett a rendszerváltás utáni időszak leggyengébb szakmai döntése: 2003 júniusában a jegybankkal egyetértésben az árfolyamsávot 2,26 százalékponttal eltolták a gyenge irányba.
A sáveltolás és egy kismértékű költségvetési megszorítás közös bejelentése a legvalószínűbb verzió szerint egy alkufolyamat során alakult ki, és a döntés végül a fiskális szigorítás kormánypárton belüli és lobbicsoportoknak való eladhatóságát hivatott segíteni. (Az óvatos megfogalmazást az indokolja, hogy hiteles magyarázat azóta sem hangzott el.)
A piac azonban teljesen értetlenül állt a bejelentések előtt. A monetáris lazításnak felfogható döntést ugyanis akkor hozták nyilvánosságra, amikor az árfolyam egyébként is gyengébb volt a célként megnevezett 250 forint/eurós szintnél. (A jegybanki indoklásban megnevezett négy érv közül három a lazítás lehetőségét indokolta, egyben pedig megnevezett az aktuálisnál szigorúbb monetáris kondíciót, így teljesen kiismerhetetlenné váltak a gazdaságpolitika szándékai.) Több pénzügyi befektető zárta pozícióit, és elhagyta a magyar pénzpiacot, látva az ott kialakult zűrzavart. Mivel a döntés a hivatalosan hangoztatott célokkal teljesen inkonzisztens volt, a gazdaságpolitika (minden szereplőjének) hitelessége eltűnt, megítélésük a mélypontra zuhant, melynek egyenes következménye volt a kamatszint látványos emelkedése.
Válságok. A makrogazdaság-politikai problémák a pénzpiacok elbizonytalanodásával, a "merészebb" befektetők megjelenésével jártak, így 2002 végétől gyakorivá váltak a különböző erősségű válságok. A költségvetési és monetáris politika közötti inkonzisztencia, illetve a kommunikációs hibák vezettek a 2003. januári spekulációhoz, mely még a forint erősödésére játszott. Ugyan ez is jelentős piaci felfordulást okozott, de jól mutatja az akkori viszonylag kedvező megítélést, hogy a probléma feloldását a legtöbb szereplő még árfolyam-erősödésen, határozott konszolidáción keresztül képzelték el. 2003 közepétől azonban nagyot fordult a világ: a már említett sáveltolás és a költségvetési kiigazítás látványos sikertelensége miatt a teljes kiábrándulás következett be, és az ősszel már hazánkat tartották az árfolyamválságra leginkább esélyes országnak.
November-decemberben olyannyira felerősödött a forint elleni spekuláció, hogy a jegybank újabb 300 bázispontos emeléssel tudta megállítani az azonnali válságot, a kormány pedig rászánta magát a politikai szempontból is kényes lakáshitelezési program szigorítására. Erre nem is annyira a költségvetési kiadások elszaladása miatt volt szükség, hanem sokkal inkább azért, mert a lakosság eladósodási hajlandósága megugrott, belső megtakarítások híján pedig a nemzetgazdaság más szektorainak (állam, vállalatok) finanszírozási igényét kizárólag a külföld finanszírozta, emelve a nemzetgazdaság eladósodási szintjét. Az eredmény ugyanakkor egyelőre kétséges: az adatok szerint nem csökken a lakáshitelek növekedési üteme. (Valószínű, hogy a megtakarítási kedv javulását az erőteljes jövedelemnövekedés mérséklődése válthatja ki.)
Nehéz megmondani, hogy a mélypont tavaly ősszel, vagy az idén januárban volt-e. 2004 első hónapjában nyilvánosságra kerültek az előző évi költségvetési adatok, amelyek egyrészt a peszszimistább előrejelzőket igazolták, másrészt a Pénzügyminisztérium legutolsó, néhány hetes előrejelzésétől is nagyon messze álltak. László Csaba pénzügyminisztert menesztették.
Megmenekülés? Alapvetően két, egymástól független tényező okozta az elmúlt fél év javulását. Az egyik, hogy tavaly ősszel megjelentek az első adatok arról, a vállalati szektor teljesítményének köszönhetően "kinőhető" a válság. A külső kereslet növekedésével párhuzamosan az ipari kivitel látványosan fellendült, és előbb záródott, majd ellenkező irányba kezdett nyílni az import-export olló. A gazdaság egyre jobb teljesítményt nyújtott, ráadásul 2003 utolsó negyedében látványos szerkezeti javulást produkált. Jelentősen mérséklődött a lakossági fogyasztás dinamikája, élénkült a feldolgozóipari beruházási tevékenység, a belső felhasználás növekedési üteme hosszú idő után nem haladta meg a megtermelt GDP dinamikáját. Mindezzel párhuzamosan megállt a külső egyensúly romlása: a folyó fizetési mérleg 12 havi görgetett hiánya csökkenni kezdett.
A másik tényező, hogy a gazdaságpolitika visszanyert valamennyit korábban elvesztett hitelességéből. Érdekes módon ehhez csupán annyi kellett, hogy Draskovics Tibor, az új pénzügyminiszter bejelentse: 2004-ben a tervezettnél jóval magasabb lesz a költségvetési hiány, és az új cél teljesüléséhez is további intézkedések szükségesek. A korábbinál őszintébb kommunikáció megnyugtatóan hatott a piacra, és a spekulánsok jelentős része kiszállt a forintpozícióiból.
Májusban a kormány meghirdette az új konvergenciaprogramot, mely lassú kiigazítást ígér. Ez a pálya hitelesebb a korábbiaknál, hiszen az elmúlt két év teljesítményének fényében a konszolidáció üteme hihetőbb. (Viszont konkrétumok tekintetében továbbra is óriási hiányérzetünk lehet.)
Összefoglalás. A 2002-2004-es időszak külső konjunktúra szempontjából a kedvező trendváltás, belső folyamatok szempontjából a túlköltekezés és az erőtlen konszolidáció jegyében telt el. Tanulságos (de inkább politológusok vagy magatartás-kutatók területére tartozó jelenség), hogy miközben a társadalom egy részének hangulata kifejezetten a "bokrosi" időszakot idézi, addig a fő probléma éppen az, hogy a kormány a teljesítőképességgel összhangban nem álló ígéretek megvalósításával, majd a kiigazítás folyamatos elodázásával tette (teszi) próbára a gazdaságot. Ha a konvergenciaprogram megvalósul, akkor a választási ciklikussággal éppen ellentétes négy évet láthatunk majd, ahol az élénkítést követi majd a fegyelmezett gazdaságpolitika.
