Jó minőségű, de kevés a művesekezelő központ

Hazánkban 20 évvel ezelőtt a veseelégtelenségben szenvedő betegeknek csak kisebb hányada részesülhetett az életben tartó dialíziskezelésben.

Sosem tudom elfelejteni, hogy fiatal orvosként a klinikán hány esetben voltam kénytelen tehetetlenül végignézni veseelégtelen betegeink halálát. Ma már szerencsére szomorú történelem, hogy az 1980-as években a súlyos kapacitáshiány miatt csak az olyan 50 év alatti vesebetegek juthattak dialíziskezeléshez, akik veseátültetésre alkalmasak voltak. A cukorbetegség például kizáró tényező volt. Ezzel szemben ma a dializált betegeink több mint 20 százaléka cukorbeteg.

Akkor az országban 5 dialízisállomás volt összesen, ma 55 felnőtt- és négy gyermekdialízis-központban kezeljük a betegeket.

Ez az óriási fejlődés az 1989-től indult privatizáció eredménye. Ma már kapacitás hiányában egyetlen veseelégtelen beteget sem veszítünk el, s kisgyermekkortól, akár 90 év felett is az arra rászoruló beteg dialízisprogramba kerül.

A vesepótló kezelésnek három formája lehetséges. Az egyik a hemodialízis - az ún. művesekezelés, más néven vérdialízis. A másik a peritonealis dialízis, azaz hasi dialízis, amit a beteg az otthonában végezhet. Harmadik a vesetranszplantáció, azaz veseátültetés.

Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy veseátültetésre nem minden beteg alkalmas, kizáró tényező nemcsak az életkor, hanem kísérő- és társbetegségek is lehetnek. Részletes kivizsgálás előzi meg minden esetben a veseátültetési listára történő felvételt, természetesen a beteg beleegyezésével. Átlagosan, országos szinten betegeink negyede alkalmas a veseátültetésre. A veseátültetési program csak a dialízissel együtt működik, mert a betegeket a műtétig - aminek időpontja meghatározhatatlan - életben kell tartani, tehát dializálni kell.

A többi betegünk kezelése csak dialízissel történik, s megfelelő felvilágosítás (szóbeli, írásbeli, ismeretterjesztő füzetek, valamint videofilm) után a beteg választhat a dialízis módozatai között.

Magyarországon több mint 4000 beteg áll dialíziskezelés alatt, s kevesebb mint 10 százalék a peritonealis dialíziskezelést (CAPD) saját otthonában végzi. Ezen a területen még van lehetőség a fejlesztésre, hogy a CAPD-s betegszám növekedjen.

A mi dialízisközpontunkban, a FMC Szent István Kórház Dialízis Centrumában jelenleg 123 beteget kezelünk, közülük 106 beteg hemodialízis és 17 beteg peritonealis dialíziskezelésben részesül. Veseátültetési várólistán 38 beteg szerepel, ők a kezelt betegeink 31 százalékát jelentik, ami az országos átlagnál magasabb. Még azt is ki kell emelnem, hogy dializált betegeink 30 százaléka cukorbeteg, ez a kórház belgyógyászati osztálya diabetológiai profiljából következik.

A dialízist igénylő betegek száma évről évre nő, 6-10 százalékos a növekedés, ilyen arányban kerülnek új betegek a rendszerbe. A régi betegek túlélési esélyei pedig - köszönhetően a magas szakmai, technikai színvonalnak - egyre jobbak. A növekedés következtében a meglevő dialízisközpontok túlterheltek, bizonyos területeken szükséges, s indokolt újabbak létrehozása, mert a "régiek" nem bővíthetők. Az új dialíziscentrumok építéséhez az Országos Egészségbiztosítási Pénztár előzetes, működtetésre szóló szerződésre vonatkozó befogadása szükséges, amit az utóbbi időben több alkalommal elutasított. A betegek teljes körű ellátásának biztosítása néhány dialízisközpontban már csak a negyedik - éjszakai műszak - beállításával volt lehetséges, ez a műszak Európa nyugati részén ismeretlen, s mind a betegek, mind a kezelők számára csak kényszermegoldás.

A vesebetegek vizsgálatára, ambuláns kezelésére, gondozására nefrológiai hálózat áll rendelkezésre, ennek ellenére a végstádiumú betegek 50 százaléka minden előzetes vizsgálat, gondozás nélkül, akutan kerül a dialízisközpontokba. A betegség időben való felismerése, megfelelő gondozás, előkészítés nagyon sok kellemetlenségtől kímélné meg a betegeket, biztosítaná a dialíziskezelés optimális kezdetét, a betegek jó állapotban való megőrzését. A dialízisszolgáltatók, először a Fresenius, majd a Eurocare is, elkezdték a családorvosok nefrológiai továbbképzését, elsősorban azzal a céllal, hogy az előbb említett 50 százalék gondozás nélküli betegszámot csökkenteni lehessen.

A végstádiumú vesebetegek szempontjából a dialíziskezeléshez való hozzáférésen túl az évtized óriási vívmánya, hogy a vesebetegséghez társuló vérszegénységet is kezelni tudjuk nemcsak vérátömlesztéssel, hanem elsősorban gyógyszerrel. A dialíziskezelések során alkalmazott erythropoietin (EPO) a veseelégtelen betegek életminőségét gyökeresen megváltoztatta. Korábban szinte a betegek arcára volt írva a vesebetegség, az állandó gyengeség akadályozta aktivitásukat. Mára ez szerencsére gyökeresen megváltozott, a betegek a gyógyszert térítésmentesen kapják. A rendelkezésre álló dózissal van még gond az EPO zárt kasszája miatt.

A célunk az, hogy betegeink minél teljesebb életet élhessenek, kimozdulhassanak állandó környezetükből, üdülhessenek. Országon belül erre már évek óta van lehetőség, mivel betegeink számára meg tudjuk keresni a legközelebbi dialízisközpontot, mert mi, dializálók tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint egy nagy család, jól ismerjük egymást, s telefonon meg tudjuk beszélni a vendégdialíziseket. Természetesen betegeink a dialízis szakmai útmutatóját viszik magukkal a fogadó állomásra.

Dializált betegeink egy része a transzplantált betegekkel együtt sportol, ők is járják az országot, s a többnapos rendezvények idején vendég-dialíziskezelést is kapnak.

A Fresenius Szent István Kórház Dialízis Centrumában működő vesebeteg-egyesület minden nyáron többnapos kirándulást is szervez, amikor egyszerre 10-15 betegünk kap vendégkezelést vidéki dialíziscentrumban, s élményekkel feltöltődve jönnek haza.

Külföldi utazás is megoldható volt, ezt azért - elsősorban anyagi okokból - kevesebb betegünk vette igénybe, mert Ausztriát és Németországot kivéve betegeinknek a dialízisért fizetni kellett. Így is nyaraltak betegeink Horvátországban, Olaszországban, Törökországban, sőt Egyiptomban is. Nem olyan egyszerűen, mint itthon, de megtaláltuk a külföldi dialíziscentrumot is, s lehetett biztosítani a kezelőhelyet a nyaralás idejére. Ezeken a helyeken fizetni kellett, de a számla és a megfelelő igazolás benyújtása után az OEP a betegnek azt az összeget utólag kifizette, amit itt a kezelésért ad a szolgáltatónak, de ez azért lényegesen kevesebb volt, s a különbözet a beteget terhelte. Így is nagy öröm, hogy a dializált beteg szeretteivel, családjával együtt nyaralhatott.

Az Európai Unióba történt belépésünkkel betegeink számára szélesebbre tárult a kapu, s Ausztrián, Németországon kívül a többi EU-országba is már utazhatnak, s a dialíziskezelést ugyanúgy ingyen vehetik igénybe, mint itthon, csupán az E111-es lapot kell előre beszerezniük az OEP-től. Betegeink már érdeklődnek a lehetőségek iránt, s azt hiszem, hogy fokozatosan nő majd a külföldre utazók száma. Én örülök a változásnak, s bízom benne, hogy a külföldi vendégdialízis egyre inkább kétoldalú lesz, nevezetesen, hogy magyar betegek is utaznak.

Külföldieket szép számmal fogadtunk eddig is, elsősorban Németországból, Ausztriából, de volt francia, svéd, olasz, kanadai, sőt japán vendégünk is (egész turistacsoport). Mindnyájan elégedettek voltak, több rendszeresen visszatérő külföldi betegünk is van. Vendégeinknek a budapesti és vidéki centrumokról videokazettát adunk, hogy hírét vigyék a magyarországi dialízisellátottságnak, utazási lehetőségeknek.