Nehezen összeegyeztethető célok csapdájában

"Mivel az előző kormány elzárkózott a költségvetés módosításától, azt feltételeztük, hogy nincs kockázat a hiány mértékének változtatására" - kezdte magyarázkodási sorozatát 2002 nyarán László Csaba pénzügyminiszter az államháztartási hiány elszaladása miatt. Persze akkor még kevesen gondolták, hogy az akkori 172,5 milliárdos eltérés csak a kezdet, és talán maga László sem sejtette, hogy alóla is kicsúszik a talaj.

Csontvázak a szekrényből. Az új miniszter november legvégéig állta a sarat, mindig volt frappáns magyarázat arra, miért nem sikerül majd teljesíteni a törvényben lefektetett számokat. Jött béremelés, száznapos program, adókedvezmény, agrárkonszolidáció, ráadásul jó ideig hatásos eszköz maradt az előző kormányra mutogatás. Novemberre azonban egyedül az időhúzás eszköze maradt a pénzügyi tárcának arra, hogy kivédje a pótköltségvetés készítésére vonatkozó kötelességét. Az államkaszsza hiánya az ezermilliárd forintot ostromolta, ráadásul karácsony után két munkanappal ugrott csak meg igazán, további félezer milliárdot csatornáztak be a költségvetésbe. Ezzel megszakadt a korábbi gyakorlat, mely szerint a választások előtt fellazult fiskális politikát követően már a választás évének költségvetésében elkezdődött a korrekció. Ez 2002-ben elmaradt, s 2003-ban sem sikerült pótolni a lemaradást.

Elégtelen restrikció, ismételt túlvállalás. "Takarékos büdzsé készült, amely nem tartalmaz lakossági megszorításokat" - annak idején e szavakkal mutatta be a 2003-as tervezetet a szakminiszter. A legelső elképzelések alapján 2003 már a megszorítások éve lehetett volna: a kiadások bővülése alatta maradt az infláció tervezett ütemének. A kormányprogram azonban nem engedte a jóléti kiadások lefaragását, majd fokozatosan a teljes büdzsé fellazult.

Az első, "saját" költségvetésének megtervezésekor több prioritást is kijelölt a kormány. Az egészségügy, az oktatás, a területfejlesztés és az Európai Unióhoz való csatlakozás adta a program gerincét. A központi büdzsét ekkor vágta igazán hátba a választásokat követően meghirdetett száznapos program kihatása: számolni kellett a közalkalmazotti, köztisztviselői szféra további jövedelemrendezését szolgáló 390 milliárdos pluszteherrel, és a nyugdíjasoknak tett ígéretek is 150 milliárd forintba kerültek.

Noha a választási program még felvállalta az állami újraelosztás csökkentését, a kijelölt célok teljesítése ezt nem engedte. Az elszaladó költségvetési deficitre egyetlen megoldás látszott: a jövedelemcentralizáció csökkentésének lassítása. Itt mutatkozott ugyanis a legkisebb politikai ellenállás. Ráadásul a lépés jónak tűnt az akkoriban még 4,5 százalékosra ígért 2003. évi deficit teljesítése szempontjából is.

A 2003-as költségvetési politikára az elégtelen kiigazítás és a további finanszírozhatatlan kötelezettségek felvállalása jellemző. Az év közben bejelentett László-csomagok a kiigazítás rövid távú megoldására koncentráltak, és legfeljebb nyomaiban volt fellelhető az államháztartás racionalizálása, az állami túlfoglalkoztatás és centralizáció csökkentése.

Mára tudjuk, hogy a korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő 4,5 százalékos deficitet nem sikerült elérni tavaly. A 2003-as költségvetés restriktív volt ugyan az előző évihez képest, csakhogy nem eléggé. A költségvetési politika lazasága, illetve a bérjellegű kiadások irreálisan magas szintje az euró bevezetésének többéves csúszását hozta.

Csodára várva. Az egyébként is nehezen jósolható hiánymutató mellett súlyosabb kritika, hogy a költségvetés tervezéséhez használt makroszámok is rendre eltértek. Lényegében a csodavárás jellemezte a Medgyessy-kormány eddigi költségvetéseit, azok ugyanis tendenciózusan a világgazdasági konjunktúra begyűrűzésében bíztak, amely a bevételeket megemelhette volna, ezzel csökkentve a hiány mértékét. Lassan a harmadik költségvetési év végére érve már akár teljesülhet is a várakozás, ám jobb lett volna, ha a kormány nem a 2006-os választások előtti utolsó teljes költségvetés megalkotásával párhuzamosan kezd csak hozzá a fiskális mutatók rendbetételéhez.

Elszomorító, hogy a kormányváltást követően, 2002 nyarán készített középtávú makrogazdasági pálya már 2003-ra is jobb fiskussal számolt, mint az idei reális várakozás. Szorosan az államháztartás pozícióját tekintve tehát kijelenthető: a prudens működést illetően elvesztegetett időszak volt a kormányváltást követő két év.

László Csaba pénzügyminiszter még nagy reményeket fűzött az üvegzsebprogram kidolgozásához. Ez a koncepció a költségvetés átláthatóságának növelését, a hatékonyság fokozását célozta. Mára a miniszterrel együtt lassan a program is feledésbe merül. Az idei évben például a kormány deklarálta: nem teljesül a törvényben lefektetett deficit, az uniós statisztika szerint mért 3,8 százalékos hiány helyett 4,6 százalék betartását tekinti kötelezettségnek. A költségvetési törvény módosítását ugyanakkor nem tervezi. Nem lehet pontosan tudni, hogy miféle előirányzatok tartoznak a megemelt célszám mellé, és az is kérdéses, milyen alapokon lát neki a pénzügyi tárca a 2005. évi büdzsé összeállításának.

Közben mintha más, némileg határozottabb érdekérvényesítő képesség is jellemezné a februártól megújított költségvetési politikát. Eredményei azonban egyelőre nem látszanak, és céljai sem teljesen világosak. A gazdaságpolitikai korrekció egyszerre kíván megfelelni több, egymással nehezen összeegyeztethető célnak: a versenyképesség növelésének, a korábban meghirdetett szociális ígéretek és állami osztogatás teljesítésének, valamint az egyensúlyi zavarok kezelésének.

Nehéz helyzetet örökölt az új pénzügyminiszter, mert a lángokból feltámadó griffmadárként kellene megújítania az államháztartás gazdálkodását, ám ez a produkció eleddig csak a mesékben sikerült. A 2006-os országgyűlési választások előtti utolsó teljes költségvetés összeállítása nemhogy mesébe illő körülményeket nem ad, de még csak leányregény sem lesz.