Adóemelés után reform?

A Gyurcsány-kormány első száz napjának gazdasági értékelésekor két fontos elemet érdemes kiemelni. Az egyik a színvallás gesztusa, a másik a kiigazítási csomag lassú kibontakozása adótörvényekkel, konvergenciaprogrammal és érlelődő reformelképzelésekkel.
Látszólag nem egyforma fajsúlyú a két elem, mégis úgy gondoljuk, hogy a költségvetés állapotának nyilvánosság elé tárása és annak utólagos értelmezése fontos esemény a társadalom életében.

A színvallás.
A választások után hamar bejelentette a miniszterelnök: az idei GDP-arányos hiány mintegy kétszerese lenne a költségvetésben szereplő deficitszámnak, és a kiigazítási lépések hatására sem tud annyira csökkenni, hogy visszatérjen a két számjegyű tartományból. A bejelentés rögtön morális kérdéseket vetett fel. Vajon mennyire fogadható el egy kormánytól, hogy a társadalmat súlyosan félrevezesse az ország állapotával kapcsolatban? Az ellenzék le is fordította e kérdést a saját nyelvére: mennyire tekinthető legitimnek az a kormány, amely felhatalmazását úgy szerezte, hogy választási programja hangsúlyos elemeinek egy pillanatig sem volt realitása? Ezek a felvetések egyrészről nyilvánvalóan álságosak, hiszen az ellenzék programja pontosan annyira volt életszerű, mint a koalícióé. Fordított eredmény esetén a jobboldal is komoly bajban lenne, miként magyarázza meg, hogy az igazságnak nem minden szeletét bontotta ki a kampányában. (Igaz, ő a nyilvánosság előtt eljátszhatta volna a meglepettet.)
Az ilyen kérdések felbukkanása mégis örvendetes, mert a társadalom tanulási folyamatának fontos lépcsője lehet, hogy megértsük: mire képes a gazdaságpolitika a demokráciában és mire nem. Ugyanakkor úgy tűnik, a helyes válaszok megfogalmazásáig most sem fogunk eljutni. A politika csak olyan részigazságokat izzad majd ki magából, mint a választások előtti retorikai önkontroll. Azt, hogy az embereket igazából nem az elmúlt fél évben csapták be, hanem a négy évvel ezelőtti száznapos program osztogatásaival, ma sem fogalmazza meg senki őszintén. Pedig a mostani száz nap éppen a 2002-es felelőtlen pénzszórásnak a következménye, illetve annak, hogy ezen voluntarista mentalitás négy éven keresztül uralkodott. Amíg ez a felismerés nem születik meg, addig a társadalom tagjai egyszerű bábfigurák maradnak a politika „húzd meg, ereszd meg” játékában, amelyben túlköltekezéskor örülnek, kiigazításkor pedig tiltakoznak. A stabilitás, a (kizárólag szakmai értelemben vett) fiskális konzervativizmus értékére való ráébredés továbbra is elmarad.
A pénzpiacok számára persze a színvallás nem ugyanezt jelentette. Egy egyszerű képpel érzékeltetve a helyzetet azt mondhatnánk, hogy a befektetők voltak azok, akik finanszírozták, hogy a kormány egy lezárt és mindenki elől dugdosott ládába mindenféle gyorsan romló árut gyömöszölt. Ők aztán a fantáziájukra hagyatkozhattak akkor, amikor elképzelték, mi lesz ebben a ládában, ha egyszer kinyitják. Bár egyes előrejelzőknek (például a jegybank szakértőinek) meglehetős pontossággal sikerült felmérni, mi lesz a végeredmény, a bizonyosság mégis kiábrándítóan hatott. Az árfolyam és a hozamok pedig ennek megfelelően viselkedtek.
A szükséges rossz.
A fentiek miatt a költségvetés (és vele a gazdaság) kiigazítási kényszere nyilvánvaló, éppen ezért a csomag visszavonásának követelése teljesen irreális. Az állam jelenleg mintegy 20 százalékkal többet költ, mint amennyi bevétele van. Ilyen körülmények között kész csoda, hogy idáig elvergődött az ország. A költségvetés finanszírozóinak türelme szempontjából az utolsó pillanatban jött a deficitcsökkentési terv kidolgozásának ígérete, ezt egy erőteljes adócsomag (és az amúgy is csak ízléstelen blöffként minősíthető ötéves adócsökkentési program visszavonása) tette valamelyest hitelessé.
Az első száz nap legnagyobb értéke, hogy a kormányzat fel merte vállalni, végrehajtja a kezdetben nyilvánvalóan súlyos népszerűségvesztéssel, sok-sok szerzett jog visszavételével és életszínvonal-csökkenéssel járó kiigazítást. Hozzátesszük: az alternatíva az volt, hogy a piac igazít ki, az viszont jóval súlyosabb reálgazdasági áldozatokat és csupán ideiglenes eredményt hozott volna.
Divergencia?
A program értékelésekor a kezdetektől fogva összekeveredtek a közgazdasági szükségszerűségre, a kiigazítás fájdalmasságára, a hiányosságra és a rossz szerkezetre vonatkozó érvek. Ez helyenként szomorúan mély színvonalra süllyesztette az erről szóló párbeszédet. Bármennyire is jól hangzik a kiigazítást eddig legjobban összefoglaló konvergenciaprogram nevének kifordítása, egyáltalán nem igaz, hogy a gazdaság a csomag hatására divergálna a fejlett nyugati országoktól. Amennyiben a következő négy évben a kitűzött makropályán haladnánk, akkor az időszak végén egyértelműen közelebb állnának a gazdaság paraméterei az Európai Unió által elfogadotthoz, mint most.
Az ettől eltérő véleményt hangoztatók többnyire az emelkedő államadósságra és az inflációra szoktak hivatkozni. Az államadósság emelkedése és 70 százalék fölé kúszása azonban csak azok számára lehet meglepő, akik körülbelül sem voltak tisztában a fiskális helyzettel és az adósságdinamika természetével. Hiába csökken ugyanis a hiány jelentősen, amíg az abszolút értékben magas marad, addig az államadósság tovább emelkedik, legfeljebb az emelkedés üteme mérséklődik. Úgy is mondhatnánk: nincs olyan konvergenciaprogram, amely ilyen magas hiányon úgy tudna segíteni, hogy rögtön az államadósság is csökkenjen. Az infláció emelkedését okozó tételek többsége (mint az áfaemelés) ideiglenes hatású, és inkább egyszeri árszínvonal-megugrást jelent, mintsem az áremelkedési ütem tartós gyorsulását. Továbbá vannak olyan tételek is, amelyek a korábbi rejtett inflációs nyomás felszínre töréseként értelmezhetők (például a gázárak világszínvonalhoz történő felzárkóztatása).
Ebből a szempontból a kormányzat első száz napjában meghozott intézkedések leginkább egy orrnehéz kiigazítást sejtetnek, ami a nemzetközi irodalom szerint is a sikeres konszolidációk többségét jellemzi. A hiány az első két évben csökken a legnagyobb mértékben, ráadásul 2007-re jelentős tartalék is van, ez fedezetet nyújthat az olyan, esetlegesen még létező rejtett aknák ellen, mint például a kisebb PPP-projektek költségvetési kiadások közé sorolása. Így aztán ennek figyelembevételével azt mondhatjuk, hogy a kiigazítás mindenképpen hiteles a tekintetben, hogy őszintén mérte fel a kiinduló állapotot, és erőteljes lépésekkel (igen, fájni fog), valamint óvatos tervezéssel teremti meg a hitelességet az első két év makropályájával szemben. A kételyek inkább az azután következő időszakot övezik, a fenntarthatóság és a további hiánycsökkentés feltételeit ugyanis szintén most kell megteremteni.

Reformkételyek.
Gyurcsány Ferenc fogalmazása helytálló, amikor azt mondja, hogy a költségvetési hiány jövőbeli elszaladásának csak úgy lehet elejét venni, ha az államháztartás működését reformokkal tartósan alacsonyabb költségszintre szorítják. A reformokkal kapcsolatban azonban az elmúlt száz napban mindent hallottunk. Mutogattak hatalmas paksamétára, amely a megszavazásra váró törvényjavaslat-halmazt tartalmazta, de hallatszottak a „nem rontunk ajtóstul a házba, idő kell a kidolgozásra” szólamok is. A konkrét lépések sem igazítanak el jobban: az adóemelést nem tartotta fontosnak adóreformmal egybekötni a kormányzat, aztán a konvergenciaprogramban nemcsak erre vonatkozó ígéretek, hanem váratlanul még a nyugdíjrendszer átalakításának első tervei is megjelentek. Így aztán inkább csak óvatos optimizmussal, mintsem feltétlen bizakodással tekinthetünk a reformesélyekre. Nem véletlen, hogy a piac is csak az első két évre látja a kikövezett utat, az azt követő időszak hiánycsökkentő elemeivel kapcsolatban gyakran hangoztatja a fenntartásait.

Ördögi részletek.
A reformok kidolgozatlansága mellett még egy dolgot rónak fel a kiigazítási csomagnak, nevezetesen azt, hogy az intézkedések szerkezete nem éppen növekedésbarát. Az adóemelést meg lehetett volna oldani a munkát terhelő elvonások növelése nélkül is, márpedig a gazdaság legfőbb strukturális problémája, a rendkívül alacsony munkapiaci aktivitás szempontjából ez kiemelt fontosságú lehet. Ezt a hibát még kijavíthatja a kormány, és ha gyorsabb növekedést szeretne a ciklus végére, akkor erre rá is kényszerül. Azonban hangsúlyozni kell: az adóreform (hiába terjedt el a köznyelvben szinonimaként) nem egyenlő az adócsökkentéssel. Ennek csak a kiadások lefaragása teremtheti meg a fedezetét. Az adócsökkentés nem járható út a jelenlegi helyzetből való kilábalásra, legfeljebb voluntarista szlogenként minősíthető. Az államháztartás egyensúlyi problémái megoldásának legfeljebb eredménye lehet a terhek (középtávú) mérséklése, nem pedig eszköze.